Goll Yvan: A kopó (műfordítás)

A kopóként duzzad szívem 
 - így vigyázza az én tüzem 
keserű epe táplálja elmémet 
mint nyomort a külvárosi élet

Nedves tűz nyaldos nyelvet 
Sós a verítékem 
Édes őr holt lelkem

Testemben kopók
Hajtják el a tűnő álmot
Tisztuló szellemek 
Tollamhoz húznak vissza
Paták nyomába eredek

és szelíd szárnyakkal pusztítanak angyalok

Bluthund


Bluthund vor meinem Herzen
Wachend über mein Feuer
Der du dich nährst von bitteren Nieren
In der Vorstadt meines Elends

Leck mit der nassen Flamme deiner Zunge
Das Salz meines Schweißes
Den Zucker meines Todes

Bluthund in meinem Fleisch
Fang die Träume dir mir entfliegen
Bell die weißen Geister an
Bring zurück zu ihrem Pferch
Alle meine Gazellen

Und zerbeiß die Knöchel meines flüchtigen Engels

Goll Yvan: Téli muzsika (műfordítás)

Ó vad vágtán hószínű lelkem hó
tört fénye gyötört a Csillagoktól 

Jégrózsák kristályain

Hallod a téli zenét a völgyben
A hétszínű  játékos
A szarka szivárvány
A születő violin varázst
A fák mikor érzik az elmúlást?

A hó-rózsa virul majd elfárad
A tél madarát is éri bánat



***

Schneemusik

O Wildschnee Buntschnee meiner Seele Schnee

Ein Blizzard zerbrochener Sterne

Und Rosen aus Kristall

Höret ihr die Schneemusik im Wintertal

Das siebenfarbene Spiel

Des aufgelösten Regenbogens

Der über die ungeborenen Geigen

Im tönenden Holz der Bäume streicht?

Die Schneerosen welken vor Schmerz

Selbst der Schneevogel schweigt

A tehetetlenség

A tehetetlenség durva. Az állam csak békésen tűri, hogy nem járnak dolgozni az emberek, egyetemeket zavarnak el, hogy a rosszabbak még jobbak legyenek, anélkül, hogy javítanának rajta. A dolgozók csak a saját portájukra gyűjtik a vagyonokat, a bankokat károsítják meg.  Nem tehet mást az állam csak kárenyhítésre költi a kincstári vagyont. Egyre több olyan törvényt fogadnak el, amely megengedő. A betörési károk büntetőjogi felső határát már milliárdra emelte, hogy ne kelljen büntetni az embert aki a börtönben gazdagodik meg jobban a kártérítéstől. Az állam csak tűri, hogy gyárakat rombolnak a dolgozók, akiket még ezután sem lehet kirúgni. A bejáró dolgozókhoz nem lehet egy szót sem szólni,mert perrel fenyegeti meg a főnököt, a tulajdonost, a befektetőt.
Egyszer az államnak is betelik a pohár. Talán majd sikerül olyan törvényeket hoznia, ami megakadályozza a rombolást és a tehetetlensége megszakad.
Ehhez fel kell ébrednie, de nem békés eszközökkel fog rendet tenni. Ahhoz hogy végre béke legyen, kell egyszer mindent, de mindent felborítani, mert csak ezzel tud újra tekintélyt szerezni.
 Az emberek előbb csak tiltakozni fognak a szerintük vandalista törvények ellen, a megszüntetett csalók elzavarása csak felháborodást okoz, de előbb utóbb a fejekben rend lesz.
 Majd jön egy új állam, egy új vezér, aki a lassan megszelídített, békés társadalmat rabigába hajtja és határok közé préseli, megfojtja törvényekkel és tehetetlenségbe taszít egy teljes békés generációt. Az emberek csak békésen tűrik, hogy soha nem dolgozó emberek ítélkeznek felettük, akik nem engedik tanulni és éhbérre ítélnek, miközben ők hoznak törvényeket, amelyek nem vonatkoznak rájuk. Felégetnek alkotmányokat és minden függetlenséget.
A tehetetlenség durva.

Danden Thomas: A lehetetlen létezik

A koala rágyújtott a szivarra és füstfelhőt hagyva maga mögött, távozott. Az anya-maci csak hüppögött a látszat kedvéért és becsukta az ajtót mögötte. A kis koalák szomorúan, de megértően játszottak tovább, csak az egyik tette fel a kérdést: - Miért?
 Fájdalom színű kalapja ezt követően, csak lassan szakadt le róla...

 A torzonborz bundája már régen feltűnt mindenkinek, de nem vette észre senki. Senki lett. Olyan esetleges, mint vajas kenyér a flaszteren. Vajjal lefelé. A folyó egyfelé folyik, nincs értelme szembe úszni. Az örvények között, csak ide-oda vetette a víz, mint a gondolatot, amíg az egyik hídnál Róbert Gida ragadta meg a grabancánál, beemelte a pagonyba és amint megszáradt tovább is állt Faun labirintusába. A próbák felhizlalták a líráját, a lírája sírt mint a vízesés.
Majd, amikor már a mesemondó is szájára vette, végre jó irányba fordultak dolgai. Már nem akarta a földet megmenteni, a nagy feladatok mégis egyszerűbbé váltak. 
Nem lehet mindenkit megmenteni, ha önmagát nem menti meg. Jó dolog repülni, de nem a sas karmai között.
A bölcsesség talán hátráltatja, mert elfelejti hogy mi az a lehetetlen. 

Hinni kell a mesében, mert a lehetetlen létezik.

Fizetésemelés

  A nagy ház körül lassan megjelenik a tavasz. A kertben már nyoma sincsen a téli képet cifrázó lelógó hosszú jégcsapoknak. Napok óta csendes, meleg eső esik. Pali új erőre kap, a jó idő a kedvét is meghozza, hogy verset írjon. A munkája mellett, amely az Internethez kötötte, gyakran tart szüneteket, hogy egy-egy érdekes gondolatot kezdjen el kibogozni, vagy inkább be-bogozni az egyedi verseiben.
  A gondolatok a fejében nem mindig a jelenben járnak ilyenkor, csak egy régi hangulat fogja meg és leírja, néha nem is mindenki érti úgy amiért írta, de így is sokan látnak benne olyan mondanivalót, amely eszébe sem jutott írásakor.
A versekben szívesen eljátszadozik a szavakkal, sokszor az elsőre leírt sorokat olyan "LEGO" módjára kezdi el pakolgatni, főként a ritmus miatt, amelyre egyéébként nem kell figyelnie, önkéntelenül jönnek. Ez a fajta automatizmusa már több mint 30 éve benne volt a kezében, a fejében. Egy kis séta és levegőzés esténként újabb gondolatokat ébreszt és igazán inspirálóan hat a nagyon ritkán elszívott cigarettája is, amely a tavaszi jó időben még jobban esik.
  Esténként csendes a ház, a család nagy része elalszik és a felesége az esti sorozaton szunyókál a vacsora utáni konyharendezést követően. Annyira kritikusa a párja, hogy már nem is minden versét osztja meg vele, mert néha egy sötétebb hangulatú versre kikel magából, pedig csak a fantáziája dolgozott a sorokon.
  Talán féltékenység az oka, hogy mást lát a versben, mint aminek szánta. Egyik alkalommal egy jól sikerült szürreális versére akadt ki, hogy biztosan miatta van ilyen sötét hangulatban, pedig csak egy olyan szerzőtől olvasott remek darabokat, amelynek a stílusa megragadta és annyira tetszett neki, hogy próbált hasonló stílusban írni.
  A rossz tapasztalata miatt már a munkahelyi történeteit is magában tartja, mert abban óhatatlanul benne van egyik-másik kolléganője is. Mindig vitába torkolt, ha csak egy egyszerű poénkodást elmesélt, ami munka közben történt vele. Egyik alkalommal megjegyzés egy csinos cipőre, csak azt eredményezte, hogy persze, mert ő nem hord ilyen "kurvás" cipőt és Palinak biztosan az tetszik.
Már nem mesélt neki a munkahelyi ünnepségekről sem, bár nem érezte jól magát, kötelező volt részt venni ezeken a bulikon. Csak jelen volt a párja nélkül, aki nem mert elmenni és ez fájón érintette, valahol titkon párja félt megismerni a munkatársait, ami újabb veszekedést és féltékenységet okozhatott.
Így távolodtak lassan egymástól.
Lassan rutinná vált minden együtt töltött idő, akár esténként, akár a hétvégéken.
A szerelem tartotta mellette, ami annyira nyomta a szívét, hogy fájt. Félt attól, aminek a bekövetkezése elkerülhetetlen. Félt, hogy vége lesz. Pali, sosem lenne képes elhagyni, ezért szépen lassan, önkéntelenül is szürke papuccsá változott. Szereti, de azt is tudja, hogy ez így már nem egészséges kapcsolat. A beszélgetéseik óvatos szabályok mentén haladnak, ettől azok sivárakká váltak. Irigykedve nézte az ismerőseit, akik azon poénkodtak, hogy kivel csalnák meg legszívesebben a másikat, egy közös ismerősük áprilisi tréfája az volt, hogy elválik a feleségétől. Pali tudta, hogy ez is vicc, de elképzelhetetlen volt az ő kapcsolatában ezzel viccelni. Arra is gondolt, talán sokkal erősebb az ilyen kapcsolat, mint az övéké, ahol ezzel nem viccelnének soha. Azonban a tapasztalata is azt mutatta, hogy ezek a párok sem maradnak örökké együtt.
Egyik alkalommal, amikor fizetésemelést kapott Pali, akkor a kolléganője megkérdezte tőle, hogy mennyit vall be az asszonynak! Ez is poén volt.
Pali elképzelni sem tudott ilyen hátsó gondolatot, ezért jó viccnek vette. A hiba csak az volt, hogy ezt otthon is elmondta. Erre az asszony felháborodott ahelyett, hogy ő is viccesnek tartotta volna.
Talán ez volt az utolsó csepp, ami csak még jobban elidegenítette párjától és attól, hogy megossza vele a napi történeteit.
Pali mégsem érezte azt, hogy ne szeretné párját kevésbé, próbálta elkerülni ezeket a konfrontációkat, amelyet sokszor rossz néven vett, de úgy érezte vigyáznia kell párjára. Vigyázott rá, mint egy olyan ékszeres dobozra, amit aztán elfelejtünk megnézni. Vigyázott rá, hogy ne legyen féltékeny, amire egyébként sem adott volna okot soha.
Sokszor megkapta, hogy mindenkiben megbízik és túlságosan közvetlen az emberekkel. Pali nem tehetett róla, már az apja is ilyen volt. A faluban, ahol felnőtt, mindenki ismerte az apját és nagyon szerették. Nem egyszer látta, hogy a boltos hölgyek szinte rajongtak érte és úgy ölelgették, mintha az édes testvérük lenne. Mégsem lépett félre sosem.
Pali titkon belegondolt, hogy mi lesz, ha egyszer a párja valóban elhagyja emiatt és ő megkeseredik valahol öregen, megtörten és egyedül. Azzal a magában tartott titokkal hal meg, hogy ő csak hűséges akart lenni.
Aztán mégis elhessegette ezt a rossz gondolatot és továbbra is vigyázott, hogy mit mesél el a párjának, minél kevesebb lehetősége legyen a féltékenységre. Hiszen szereti.
Ezeket a gondolatokat is feledtetve írta a versét most is. Amikor a harmadik versszaknál járt és kezdett szavakat keresgélni, szinonímákat, kifejezéseket pakolgatni, hogy minél érdekesebb legyen. Belefeledkezett a szinonimákba. A következő percben nagy robajjal egy kamion ütközött a ház falának és az ablakon könnyen áthatolva borította be rakományát a szobára, amelyre ezután a tető rászakadt. 
Pali így halt meg a kétségek között.
Utolsó verse megmaradt cím nélkül.

Szerelem a közelség

test lélek szavak nélkül

ki szeret nem ellenség

szeretve mindig békül

a béke is relatív

nem mentes a harcoktól

ölelkezve szabadít

a pressziós kudarctól

vagdalkozó szerelem

jótól a legmesszebb áll

ha örökre elveszem

akkor jön helyes halál...

Nevesített alkotás

A festő képein a színek harmada takarásban van, de ott van. A betű egy szín, és a szó lehet egy vonal, vagy egy mosoly, vagy csak hegyoldal.
  A mondat már a vázlat, és mondatok sora lehet öröm vagy bánat. A bekezdés nem egy új kép, csak egy új szeglete a képnek, a történet egésze nem látszik talán, de a színek lehetnek szépek. A színfalak mögött egy furcsa sejtelem, a képen csak egy függöny, vagy egy ajtó, a látszat marad függőn, mely mögött homályos az is, mi jó. A vers  is egy csoda, érint a ritmus, akkor is, ha szomorúvá tesz a hatalma.
  Csak festeni kell egy képet, a kép nemcsak egyetlen élet, hanem érző lelkek sora, akik sosem voltak talán, de lehetnének vígan, de árnyékot vet rájuk a magány. Hát dolgozik a festő, a költő és a regényíró, képből sosem fogynak ki, mégis marad képben a tér, de sosem sok a felesleges remény. Kész a mű, elfogyott a vászon, a mondandó akkor jó, ha átüt dohos szobákon.
  A bohócon is ott a könnycsepp, mégsem sír, mert a neve boldog. Szóval tart az erény és csodál, ami kemény az soha sem világos, ami a fényben henyél az a szó, az a kemény.
  A szivárvány egy csoda, az égre festett vers vagy a lélekhíd otthona, de annak is csak mese, hisz nincsen kincs és nincs kobold, aki mesélne nekünk arról a világról.
  A mesék szikráznak ilyen széles szivárványokat, mégsem hihetetlen a csoda, még élhet a gonosz mostoha, a királylány is a toronyszobába zárva, de nem a mesélő volt az, ki bezárta.
  Csurran a betűk sora, alakul a kép, a végére halál vagy szeretés, mind egy-egy reszketés, melyet a reszkető kezű művész elméje biggyesztett oda, a forrón kovácsolt, de már kihűlt szeggel keretre feszített vászonra.
  A műre mégsem a kovács vagy a szövőnő neve lesz írva, akkor sem, ha nélküle nem születne se kép, se vers, se novella.

A szekér

  A szekér nem halad.
  Ennek több oka is lehet, talán megdöglött a ló, vagy nem is volt ló, a lószerszám és a fémcímke maradt utána. tehát ló volt. Talán el kellene adni a szekeret. Ha eladjuk, akkor lesz, aki lovat kössön elé. De mi van, ha annak sincsen lova? Lehet nem is kell hozzá ló? Minden ló nem döglik meg.
  Adjuk el a szekeret.
  Nézzük meg milyen előnyei vannak, kopott kerék, nyikorgó csapágyak, szakadozott kötelek és szíjak: tehát jól bejáratott szekér. Repedezett padló, szálkás ülés és rozsdás futófelület: tehát egyben van, és keveset használt.
  Ha jön egy vásárló, akkor megemlíthetjük, hogy a szekérrel jár munka is. A munka, hogy a szekéren maradnak az utasok, akik fizetnek. A szekér árából aztán fizethetjük, hogy haladjon a szekér.
  Aztán jönnek akik lemaradtak a szekérről, nagy hanggal ellenzik a szekér eladását, hiszen az értük és miattuk állt meg. A ló is miattuk döglött meg. Ők jogot formálnak arra, hogy ne haladjon ez a szekér, bár szeretnék, ha menne a szekér, ha nekik fizetnének érte. A ló befogva, a szekér indulna, de a zab-pénz elfogy mire hasznot hozna a szekér haladása. A vevő eladja a szekeret többért, mint ahogy vette, és tovább hajt egy hintón.
  A szekér pedig nem halad...

A szőnyeg

A szőnyeg mit sem sejt. Amikor tapossa idegen láb, csak szolga, mint akinek ez a dolga, de mit gondol?
  Talán a mocskot kedvelve szívja magába a talpakról a sarat, és egyéb nyavalyát. A cipők boldogan törleszkednek hozzá, és cserbenhagyóként odébb állnak, mint felfedező vitorlás a széliránynak. Cérnaszálaik egyéniségek, a sors fűzte egymásba őket, talán boldogok is. A kényszerházasságból kiindulva nem lehetnek boldogok, csak ölelkeznek, mert ezt kapták, ezt a programot. Feketék, fehérek színes posztószálak. Egyneműek, ezért szerelemről szó sem lehet. A nászéjszakák bora is elfogyott.
  Egy közösség, vagy egy cég, talán alapítványba tömörült fonás, melyben a kényszer erőssé teszi a formát. Az, hogy szép csak szubjektív, talán nem is mintás, csak egy szürke flótás, akire a sorban állás nyomja rá a mintát. Semmi sem örök, a szépség is veszendő, de aki birtokol annak minden folt egy komoly trauma, de megszokva, már csak egy fura alakzatú emlék, s talán sztori. Mesél a volt és a van, ha nincs mit, akkor marad úgy ahogy van. Koptatlan, emléktelen darab vacak anyag. Intézetlen ügyek és üres irodák, terek, térérzékeny hűs helyiségek. Lezáratlan meg sem történt ügyek.
Ezek vagyunk mi: a szőnyeg, - kit nem koptat a gond, a megoldás, a tervek és élmények?

Dal:

A szőnyeg mit sem sejt, némán fekszik a padlón, 

Idegen láb tapossa, csak szolga a sorson. 

Ez a dolga, a program, mit ráírtak a szálak, 

De mit rejt a mélye, mi él még a vágyak? 

Talán kedveli a mocskot, a talpakról a sarat, 

Mint titkos nyavalya-gyűjtő, aki magába szívhat 

Minden árnyékot, emléket, mi rátapad lentről, 

A kényszer szorítása, mi erőt vesz rendszerből.

Feketék, fehérek, színes posztószálak, 

Kényszerházasságban élnek, összefűzve állnak. 

Egynemű szövet, szerelemről szó sincs már, 

Csak a forma a lényeg, mit az élet rájuk szán. 

A nászéjszakák bora rég elfogyott, 

A közös sors alatt egyetlen fonó maradt. 

A szőnyeg némán tudja, amit a talp nem érez, 

A cérnák egyénisége, a mintának is része.

A cipőink boldogan törleszkednek hozzá, 

Egy pillanatnyi ölelés, aztán odébb állnak. 

Cserbenhagyó vitorlás a széliránynak adva, 

A nyom, mit hagynak, egy fura alakú emlék. 

Egy cég vagy alapítvány, szálakba hazudott lét, 

Sorban-állás nyomja rá a szürke posztóra a mintát, nézd! 

Semmi sem örök, a szépség is veszendő, 

De a folt rajta traumaként él, komoly jövendő.

Feketék, fehérek, színes posztószálak, 

Kényszerházasságban élnek, összefűzve állnak. 

Egynemű szövet, szerelemről szó sincs már, 

Csak a forma a lényeg, mit az élet rájuk szán. 

A nászéjszakák bora rég elfogyott, 

A közös sors alatt egyetlen fonó maradt. 

A szőnyeg némán tudja, amit a talp nem érez, 

A cérnák egyénisége, a mintának is része.

Intézetlen ügyek, üres irodák, tér-érzékeny hűs helyek. 

Lezáratlan, meg sem történt percek, csak létezés hegyek. 

Ha nincs mit mesélni, marad koptatlan, emléktelen darab, 

Egy vacak anyag, amit nem old a gond, sem a megoldásban a rab. 

Mi vagyunk a szőnyeg – kit nem koptat ármány, élmény, vagy vád? 

Egy közösség, hol a kényszer erőssé tesz minden formát.

Feketék, fehérek, színes posztószálak, 

Kényszerházasságban élnek, összefűzve állnak. 

Egynemű szövet, szerelemről szó sincs már, 

Csak a forma a lényeg, mit az élet rájuk szán. 

A nászéjszakák bora rég elfogyott, 

A közös sors alatt egyetlen fonó maradt. 

A szőnyeg némán tudja, amit a talp nem érez, 

A cérnák egyénisége, a mintának is része.

A Nap

  A mindennapi szerelem nem kicsi dolog, az élet forrása. Olyan, mint a Nap, amely fényt és melegséget ad. A szerelem megtestesítője, amely sosem alszik ki. Tüze perzsel, és szerelmesen ragyognak rá vissza a csillagok. 

  A szerelem vonzza a mosolyt, a vidámságot, és frissen tartja a szellemet is. De hiába ragyog ezernyi csillag a Nap fényében, ő választ magának társat, amely boldogságban ragyog úgy, hogy néha még nappal is látszik. A napfény köntösében illeti magát, és reggeli szeretkezésük aurora borealist dob a földre, szemünk köntösének.

  Az örök szerelem varázslata tündököl szemünk előtt. Talán csak ezért létezünk, mert az energiánkat a Napból és a Nap a szerelemből meríti? Kifogyhatatlannak tűnő ragyogására nem lehet más a válasz. Honnan venné másként ezt a mérhetetlen pozitív energiát?

  A folytonosság az élet, a szerelem a folytonosság meghajtója. A ragyogás a minden és a végtelen idő kulcsa. A Nap és a szerelem a halhatatlanság egységes megtestesítője. A szerelem fényt, erőt és önbizalmat ad a Napnak, a világot kormányozza, és vezeti az állandóság útján. Csak a szerelem képes erre!

  A Nap harcias, ragaszkodó, mint egy oroszlán, ricsajos és tüzes, mint egy kakas, és szabadon szárnyaló, mint a főnixmadár. A tulajdonságainak számtalan rajongója van, ott vannak a fényében fürdő milliárdnyi csillagok, vagy akár a virágok, amelyek felé imádkozva a prizma színeinek pompájával kérik szerelmét. A Nap simogatja őket, de nem csábul el a megbízhatatlan szépségek vonzásától. Ez egy vicces ajándék!

  Egy igaz szerelmet őriz szívében évmilliárdok óta, amely talán a legkisebb égitest a világegyetemben a földünk egén, a Hold. A Hold és a Nap, az ezüst és az arany, az igaz szerelem fémjelei.

Szimbólum - A tűz

 A tűz az éltető és pusztító, a megtisztulás és a bűnhődés eleme. Az életerő jelképe, a heves lobogás és a fényesség ugyanúgy  jellemző rá, mint az otthon melege, vagy a parázsló boldog szerelem. Teremtő és romboló, mint ahogy többi elem, ez is kettős, vagy az életet szimbolizálja vagy a pusztulást. Lobogása nélkül nincs meleg és fény a szívekben. A fényt hozza, küzd a sötétség ellen, olyan mint egy sárkány, harap, karmol, perzsel. A tűz nélkül nincsen szeretet, szerelem, se szerelmet hozó kémia.
  A földből jövő tüzek mindig építenek, termékennyé válnak, az égből jövők először pusztítók. A hevítés jellemző rájuk, mely nélkül nincsen biztonság, de mégis túlhevülve nagy károkat okozhatnak.
  Megtermékenyítő elem, a testünk, életünk is egy égési folyamat, csak a víz, az izzadás csillapítja és szabályozza, hogy ne okozzon nagyobb kárt a bennünk égő akarat. Az auránkon látható a lobbanó tűz, van, akinek hatalmas auráján látszik a benne égő tetterő. A tűz egyben a veszély, a harag és vadság jelképe is.
  Nyughatatlan és csak a víz korlátozza hevességét, a nagy tüzek a vizet is legyőzik, de csak időlegesen, mert a víz a levegő segítségével felhőkbe gyűlve lecsaphat a tűzre és megállíthatja azt. A tűzhelyekbe korlátozott tüzek mindenkor az otthon melegét jelentik. A gyertya láng az emlékezést, emléket. A fáklya a harcot, akár egy olimpiáról vagy forradalomról van szó. A parázs a megtisztulást hozza, és kihűlve termékeny talaj marad utána. A lelkekben tomboló tüzek emésztőek és felemelőek is lehetnek.
  A természet nincs tűz nélkül és a tűz sem lenne a természet segítsége nélkül. Mindig olyan melegséget áraszt, amely miatt közelebb akarunk felé menni, de túl közel kerülve hozzá porrá emészti a testet és a lelket.

Szimbólum - A víz

A víz az élet kitöltője. A föld befogadja, a levegő tükörré nyomja súlyával és felborzolja haragjával. A víz a lassú romboló elem. Ahol megjelenik ártalmatlannak tűnik, de ahogy távolodik a születése helyétől, egyre vadabbá válik. A változó, haladó időt szemlélteti, és a tengerekbe torkollva áll meg vele a rohanó idő is. A tisztaság, és a megtisztulás szimbóluma akár a keresztvízben akár a fürdőkádban használjuk. Mindent kitöltő anyaga megfoghatatlan, és mindenhová tartó. de mégis sehova sem igyekvő. A víz a földdel keveredve a tisztátalanságot jelenti, de a levegőben a megtermékenyítő esőként az élet forrása. A tűz és a víz ellentétek, erősítik és kioltják egymást. Már a magzatok is a magzatvízben fejlődnek. Ez az őselem, amely nélkül nem lenne levegő, és nem lenne a tűznek sem ellenpólusa. A víz a folyékony fény. A nagyítója és kicsinyítője az emberi létnek. Amíg a forrás a születés és élet jelképe, addig a tenger a káosz és a kilátástalan elveszettség pokla.
A víz a tisztánlátás eszköze, és a felismerés képessége, a szem a tó, benne a víz a lélek tükre. A könny a bánat megtestesítője, az elszakadásé és a szemből folyva egy kicsit a lélek halála, mint amikor az édesvíz halálát leli a sós vizű tengerben. A magzatvíz is elhagyja a női testet, miután az új életre felkészítette a magzatot.
A víz nélkül nem élhetünk, de ha átöleli a tűzből, földből, levegőből, vízből álló testünket, akkor legyőzi a másik három elemet is.

Szimbólum - A levegő

A levegő, az a szimbólum, melynek kettőssége, hogy mindenhol ott van és sehol sem látható. A tűz táplálója és ezzel a megújulás támogatója. Ott van a lélegzetünkben és kaput nyit az ember életére azzal, ahogy egy újszülött felsír. A magzat fejlődése közben lélegzetszerű levegőt nem kap, csak az anya tudja táplálni a köldökzsinóron. Ezért a magzat sok tudatban nem számít léleknek.
 A levegő a fénnyel a színek hordozója. Lélegeznek a fák, növények és minden élőlény, közben színesen pompáznak.
 A levegő a kozmikus kapcsolatok hídja, amely a legtöbb embereknek többnyire a mennyországba vezető út képzete. A föld és az ég közötti kapcsolattartó és elválasztó. A szabadság jellemző rá, mégis a legnagyobb rabságban a Föld héjaként éli örök körforgását. Adni ugyanannyit tud, mint elvenni. Az utolsó lélegzet az élőlények számára a halált, a természetnek az újraéledést jelenti. Az éltető lélegzés egy misztikus kapu, amelyet hol kinyitunk, hol bezárunk; ez a beléptető rendszere az életünknek, ha becsukódik örökre vagy kinyílik teljesen, az mindenképpen a halált jelenti. A levegő olyan, mint egy fakír szöges ágya, amelyen, ha ritkábban lennének a szögek, akkor átszúrná a mutatványos testét, minél ritkább a levegő, annál halálosabb.
 A hívőknek az Isten jelenlétét jelenti a levegő, az isteni jelenlétet, amely csak annak egyértelmű, aki hisz benne és nem kell látnia.
 A levegő legtermészetesebb dolga a tűz és a víz közvetítőjének lenni. A tüzet táplálni, a vizet hordozni tudja, ezért ezeket a testvéreinek tekinthetjük. A két elem között az egyensúlyt teremti meg, ha kell, tud tüzeket éleszteni vagy azokat csillapítani.
 A levegő legnagyobb lázadása a szél. Néha csak gyermeteg szellőként csintalankodik, de kavarhat óriási vihart, amely pusztító lehet, ezzel megújító ereje nagyon hasonló a tűzvészekhez.
 A levegő a természetes élet szükséglete, nélküle a föld nem lehetne Föld-anya, és az eget sem látná meg egyetlen teremtett lélek sem.

Szimbólum - A Föld

A föld az életünk és a vesztőhelyünk. Az élet és a nullpont, ahol a mélységek húznak lefelé, és a magasságok teszik ránk tonnányi terheiket. A Földanya, akit táplálnak az égből eredő fények és vizek. Mint ahogy minden jó, ez is szép is. Jöhet akár vészes viharral az égi éltető eső, mégis a megújulás és a tisztaság hordozójává válik. Akkor is, ha az villámokkal pusztító tüzek táplálója. Minden ismert élet a földön születik, ő az élet hordozója és szolgája, egy anyatigris. A Föld a haza jelképe is, aki nem hisz az egyetemességben, annak e Föld csak a saját cselédje, mindent odaadó, akár a veszélyes bőségből keletkező többlet kiaknázója is lesz. Aki csak homogén hazában hisz, annak csalódást is okozhat.
A Föld az emberé, és nem férfiaké, nőké, hazáké és nációké.
Nincsen szakadék a realitást mellőző mesterségesen húzott határokon.
Nem indul egy termékenyebb, vagy silányabb föld a határok  túloldalán.
Nem születnek másabb emberek a határok  túloldalán.
Nem könnyebb, vagy nehezebb a munka a határok túloldalán.
Semmiben sem különb az élet a határok túloldalán.
A Föld a pokol, az élethez tartozó másik pólus is, amely nélkül élhető élet sem tartható fenn. Az ég táplálja a földünket és nem az emberek. Az ember kihasználja azt az őserőt, ami talán az egyetlen perpetuum-mobile a világon. A tengerek uralják a földet szelíden, de az embert nem tudják. Ha akarja, a tenger elnyeli újra és újra a termőföldeket, és magába fojthatja a föld nélkül élni nem tudó embert. Ez nem gonoszság, inkább a megújulás hajlama, amely újra érleli a porhanyós anyagot, melyből az ember is van, majd kiveti magából, hogy újra megölelhesse, hogy újra termékennyé tegye. A Föld-anya csak tűr, és szolgai módon magába szívja akár a sós vizeket is, de rendre termékennyé válik, minden elképzelések határát túllépve. Nem ismer veszélyeket, magában tartja a titkokat, és néhol kiveti magából a tüzeket, mint egy függő dohányos, csak bölcsen, meggondoltan, néha mérgesen pöfékel pipaszerű vulkánjain. Új szigetek, sőt új magasságok felé tör, hogy még kihívóbb tettekre, magasságokra sarkallja a nyughatatlan lelkeket.
Ez a Föld az életünk és a vesztőhelyünk!

Festek egy napot

Eddig a mosolygós napomra ébredtem. Ma hiába várom. Csak ülök a szoba sarkai közé zárva a sötétben. Csak a reggel köszön nekem és biztat, hogy szerezzem vissza a napomat, mert a félhomályban ő is szomorú.
A kamrába indulok, mintha csak onnan kellene elővennem a napomat. Kutatok, és kezembe akadnak a festékes tubusok. Egyik fekete, másik zöld, fényes és matt, hogy lesz ebből nekem még ma fényes nap. 
Aztán kisöpröm a színeket és kevergetem a palettán, amely alakja hasonlít a napomhoz. A homályomban nem világít egyik sem. Talán csak álmodtam az ébresztő napomat, aki ébresztett jókedvvel és vidáman. Minden cselekvése nekem szólt és csak értem világított a világban. 
Kipróbálom a kék napot is, de nem mosolyog nekem. Aztán a vörös figyelmeztet, hogy nem jó helyen kapirgálok. 
Akárhogy keverem a színeket, sosem ragyog aranyló színben többet a napom. 
Talán vissza kellene csalnom a régi napot, aki egy estén örökre itt hagyott. Még a délutáni virágokat sugarával simogatta a lelkemet melegítve, közelemben szórta fényét, majd itt hagyott.
Szemében a kétség szúrta le a jelen pillanatot. Mikor egy távoli csillaggal összeboronált, 
- Ragyogjon neked ő! - mondta, és itt hagyott.
Lassan kihűl a szív, a botor lélek elszenderül, egyedül kell élnem, napom már többé nem ragyog. 
Ha nem ragyog, hát a hold sem kell, fogom a festékes ecsetem és bemázolom feketével.
A csillagok is vénlányok, jót nevetnek rajtam, - Aki nap nélkül maradt! - mondják ők, akik napomtól veszik a fényt és a bátorságot.

Se holdam, se napom, se csillagaim nem békítenek többet.

A sötétben elhullik a virág, megfagy a lehelet, a halak is dideregnek.  
A festékek is kőkemények, a művész is meghal, nincsen mi éltesse. Reszkető kezének, már csak annyi ereje marad, hogy a koporsóját megfesse. De a fekete vonalak között a lapoknak nagy pusztáján festék nélkül, egy gyermek álmodik napot, amely felragyog, és azt mondja - Itt vagyok.
Most nektek ragyog fényes, furcsa boldogságot, és én is boldog vagyok, mert belőle jut mindenkinek, és így talán én is kapok.

Száguldás

A párkapcsolat olyan, mintha egy önkéntes, romantikus munkahelyen dolgoznál, és a céges ajándék sem maradhat el. 

Szívvel lélekkel dolgozol benne, ha nem akkor csak a selejtet gyártod. A lelkek, amikor egymásra találnak, az olyan, mintha a láva találkozna a tengerrel. Sisteregve, forrongva csapnak az egekig a kedélyek és néha szélsőséges, de boldog hangulatok gőze. Minden ami lángoló szerelemmel kezdődik, hogy meddig tart, csak attól függ, ki mennyit és mit hoz bele. Olyan, ez mintha egy Ferrari közlekedne a belvárosban, nagy hangon brummogva, de az erejének csak a századrészét használva, pedig a hangja ugyanolyan éles és szenvedélyesen hangos. 

Mi történne, ha kihasználná ezt a lóerőt amit tud? 

Talán ügyes sofőrök akadnak, akik nem okoznának balesetet, de a büntetés nem maradna el a gyorshajtás miatt. 

Ilyen egy kapcsolat is? Miért nem lehet gyorsan hajtani? 

Persze lehet, de az együttélés közben sokszor olyan dolgok történhetnek, amely olyan, mintha a benzintankba pottyantanánk egy kockacukrot. Előbb utóbb megáll a motor. 

Ezért mindig tiszta üzemanyagot kell tudni felvenni és óvatosan, biztonságosan bezárni a tankot. 

Az igazán szenvedélyes kapcsolatokban sokszor kell tankolni, és ezzel megnő az esélye annak is, hogy rossz üzemanyagot veszünk fel, vagy akár a tankba is pottyanhat egy cukorka. 

Most talán azt gondoljuk, hogy óvatosan kell vezetni, de nem igaz. Egyszerűen csak a megfelelő versenypályát kell választani. Igazán jó és hosszú kapcsolat, talán akkor lesz, ha a szabályok mellett a száguldás kockázata is színesíti azt. Talán néha nem nyerünk semmit egy kapcsolatban, de ez egy igazi önkéntes dolog, nem a nyereség fontos, hanem az érzés, és a részvétel. 

Aztán eljöhet olyan is, amikor a veterán-autónk kezd száguldani, és talán sikerül a versenypályát is megtalálni. Ekkor eszeveszett száguldásunk okozhatja vesztünket, hiszen a kapcsolatokban is mindenki jó, vagy rossz tapasztalatokkal kerül be, és kialakulhat az apróságokra való figyelés rossz szelepbeállításai, és a motor amely eddig elgurulgatott sok ezer kilométert, bármikor besülhet. Ha nem vigyázunk, és minden tökéletesnek látszik, akkor is, vagy a falnak hajthatunk, vagy, ha túl óvatosan vezetünk, akkor kitilthatnak a pályáról.

Talán igazán győztes recept nincsen, de egy biztos: önmagát mindenki szeretheti önzetlenül, de amíg a másikban, csak a jót veszi észre, addig lehet felhőtlen a boldogság, de a rövid pályán sok az éles kanyar. 

Ha már az egymás hibájában is a szeretett embert látjuk, akkor tartós hosszú versenypályát választottunk, és a hibáknak köszönhetően színes izgalmas lesz a száguldás, persze csak addig, amíg csak a tűszelepekbe kerül néha egy szösz-mösz, és nem a fék romlik el a száguldás közben.

A vihar

A vihar szüli a legtöbb kétséget, aggodalmat, de az egyetlen újítója a létezésnek.
Mikor vihar készül nincs jele, mint a cukrásznak, akinek háromgombócos fagylalt volt a jele az óvodában.
Majd csörömpöléssel jön a szél, ki virgonc menyecskeként betérve a kocsmába a legényének ad pofont, mintha csak megcsalná őt a borral. Aztán újra követi a halotti csendet az irdatlan, kíméletlen ár és jég ágakat s egyéb haszontalanná vált dolgokat toborozva hadseregül a semmivel való harcához. De nincs veszett harc, mert az ellenség ismeretlen. Hadüzenet nélküli kockává válnak a gömbök, s puskagolyóvá válik az egykor csendes víz. Sebeket szakít a fák koronájába, mintha az ős-ellensége bújt volna a zöld színű üzenetek nélküli levelek mögé. A vihar is dühös, mert nincs akin győzelmét elérné, nincs aki megadná magát, ezért csak vakon kapálódzó részeg kocsisra emlékeztet.
Győzni sosem tud, csak kártékonyan kínlódva pusztít, hogy utána dacból minden még szebb legyen, mint valaha volt.

Az érdektelenség és gyűlölet

Az érdektelenség sokkal nagyobb ostorként vág a bőrödbe, mint bármilyen gyűlölet. Gyűlölni annyit jelent, hogy akár szerethetnének is és valójában szeretnek is... az érdektelenség olyan, mint az orgyilkos, mint a Kennedy gyilkosság, mindig foglalkoztat mindenkit, de sosem derül fény a teljes igazságra. Ha gyűlölsz, vigyázz, mert egyben szeretsz is, azt az odaadó hűséges szerelemhez lehet csak hasonlítani.
A érdektelen ember, vagy irigy, vagy csak szimplán tudatlanságban akar maradni, ez a jobbik eset.  Amikor az érdektelenség attól jön, akitől igazán várod az érdeklődést, az felér egy kivégző osztaggal. Csak az igazán egoista ember könyörgi ki az elismerést, hogy fürdőzzék az ingyenes dicséretben, amely csak félig igaz, hiszen a kényszerből kikért vélemény mindig százszor pontatlanabb, magasztalóbb, mint a spontán. Ne legyél biztos a felkért kritikusokban, csupán csak nem akarnak megbántani, és belerángathatnak egy óriás érdektelenségi hullámba anélkül, hogy azt sejtenéd.
A szeretetből lehet gyűlölet, és újra szeretet, mint a nyári vihar meleg esője, mely átcsap villámokkal dörgedező természeti háborúba, majd újra fényes nap ragyog utána. A gyűlöletből senkit nem rángathatsz vissza a szeretetbe, többnyire nem is tudsz róla, ha mégis, akkor az olyan, mint biztosítókötél nélkül megmászni a Himaláját. Sosem lehetsz biztonságban.
Az elmúló szerelemből sosem lesz baráti szeretet, inkább védekező érdektelenség marad utána, jobb esetben gyűlölet.
A gyűlölet az nem büntetés, az érdektelenség viszont az. Nagy, minden világot átölelő szeretet vonzza a gyűlölködőket, mindig lesz, aki azt hiszi, azzal büntet, hogy gyűlöl és nem tudja, hogy ezzel csak magát bünteti. Ezzel átvállalja a szenvedést, és a gyűlölet tárgya, a másik fél, ebből mit sem érez.
Az emberek kicsi része tud csak tudatosan érdektelenséggel büntetni és ők azok, aki igazán hűségesek tudnak lenni minden másban.

A lélek jövője

A felhők olyanok mint az emberek lelke. Ezer formában jönnek-mennek, ahogy az uralkodó szél akarja. Néha bomlanak, máskor összeállnak, mint a hírességek, akik egymástól gyűjtik a tudást. Mikor gyermekek vagyunk olyan, mint egy bárányfelhő, játékos, fodros, kicsi pajkos, habos. Ha növekszik az ember a lelke is gyarapodik, ahogy a felhő is magába szívja az életadó nedveket. Vannak, akik óriás viharfelhőkké válnak, mások szétterjedt esőfelhőként a magukba gyűjtött tudás esőt szórják a világba.
A viharos lelkek felborzolják a kedélyeket és csapkodva az égből szeretnének tekintélyt parancsolni, de elcsendesülnek és a végső életciklusban már csak egy mogorva, fényt fogó, nagy tömbökként kavarogva lassan szerte oszolnak.
A szerelmes lelkek olyanok akár a felhők, kavarognak játékosan szemet gyönyörködtetők, Csókot lehelnek az egükre, s várják a nagy Őt. A morcos lelkek akár az esőfelhők, morognak, néha csapkodnak is, de az életadó eső nem marad el, és csak adnak-adnak mindenkinek, szerelmet, szeretetet, boldogságot, lélekétket a végtelen nagy semmiből merítve.
Talán a holt lelkek lehetnek ott fenn? Körforgásban megújulva egyesülnek az újabb lelkekkel, és a kapcsolatok ütköznek, vagy ölelkeznek, bennük mutatva, bizonyítva, hogy talán van élet a vértelen jövőnkben is.

Hazugság

Honnan ered a hazugság? Talán már a csillagokból, szép ragyogó gombokat tesznek a tiszta éjszakai égre, miközben már lehet régen kimúltak. Alakzatokat képzel bele az ember több ezer éve, szekér, skorpió, fias-tyúk és a többiek. Talán hazudnak nekünk ezek a képek? Jóleső hazugságok, a remény zászlajai, csak felnézünk az tiszta nyári égre és az állandóságot látjuk, nem kérdezzük ott van-e vagy csak a fény játszik velünk. A hazugságok befonják életünket, apró füllentéseket ejtenek a gyermekek, ha eltörik egy üvegpohár. -Nem én voltam!! - kiáltanak fel, szinte azonnal.
Talán a szívből szeretni is hazugság, hiszen a szív nem tud szeretni, csak az ész, mégis azt hazudjuk, hogy szívből szeretünk. Vajon akkor az ész csap be minket? Csak szeretnénk többé tenni azt a gondolatot, hogy van szerelem. Többé teszi a szív azt, hiszen az agy sem él szív nélkül, és a szív hiába ver, ha az agy nem ad rá parancsot. Parancsra szeretünk, ahogy agyunk dönti el mit tegyen a szív, verjen, vagy ne verjen, szeressen vagy sem.
Aztán eljön a nap, hogy fáj a szív. A parancsot megtagadó szív tud csak fájni. Fáj mert az agy még szeret, de  bünteti a szívet, amely vagy hevesebben ver, vagy akár le is áll.
De ha eljön az idő a szív megtagadja a parancsot, és többé már nem ver, akkor az agy hiába parancsol, még egy ideig tudja, hogy itt a vége a test királyságának, többet nem parancsolhat se szívnek, se testnek, és a világnak is hazudhat egy elmúlt életet.

Úgy tudunk szeretni

Úgy tudunk szeretni, mint pék a műszak végét, s tudunk utálni, ha belekötnek szavainkba. Korcs világra is süt a Nap, de ritka az elégedett szem, amely belenézve teszi rá a dogma-hályogokat. Kerül a fény, ha árnyékra találsz, csak a szele perzsel mindenkit halálra.

Szó akad, szem figyel, s a fülünk szelektív szabása, már másnapos mutáns. Arcpirítók lepnek meg, és hosszú sorokban tartanak fel az ég felé vezető úton. Töretlen kedvünk csuklik is olykor, nem halunk bele, ha bárki is hajbókol. Regényünk az élet, de van ki novellának éri meg. Az élet könyvei között senyved, mert senki nem veszi. Bátor butaságunk bomlik a korunkkal kelve küzdelemre. A vég sosem váratlan, nekünk csak egy álom, melynek sosincs vége. 

A terem zsúfoltsága fullasztó, míg a mennybe jutsz, sok a kérdés, de nem vár senki választ, az élet nem hal meg, csak megsirattatja a maradókat.

Akkor mutass kéretlenül jelent, amikor nincs jövőkép, csak a sorok szapora születése. Kérdezz, kutass, érd el álmaidat, akkor is maradsz egy örök álló képe a világ mindig üresen kongó könyvtárának.

Szüless, szeress, a szüntelenül száradó, szűk szobák hatalmában.

A hatodik lépcső te magad vagy...

Az első lépcsőre azért lépünk, mert kiváncsiak vagyunk és hajt a lelkesedésünk, mint a gőzgépet a szén. Az első ismeretlenbe kissé vonakodva lépünk, és ahogyan ott vagyunk, már olyan, mintha sose lett volna ismeretlen. A varázslat elmúlik, de az izgalom megmarad: vajon mi vár a második lépcsőn?

A második lépcső a tudásunk, mint ahogy a gyermek a beszédtanulást, utánozzuk az előttünk járókat, és még nem merünk változtatni, ahogy a gyermek is beszédhibával kezdi, mi is így járhatunk, hiszen nem biztos, hogy a jót másoljuk. A tanulás a kulcs, mindig készeknek kell lennünk tanulni, és étvágyunkat folyamatosan csillapítani a tudás néha keserű almájával is.

A harmadik lépcsőn vár a tapasztalat, ami keményen lekever néhány pofont, és ha nem vigyázol, visszataszít az alsóbb lépcsőkre. A tapasztalat sokkal keményebb, ha kimarad a második lépcső, a tudást megszerezni csak a tapasztalattal, az olyan, mint sajtból tejet csinálni.

A negyedik lépcső a tisztelet lépcsője, itt szerezhetjük meg azt az aranyérmét, amely a jövőnket alapozza meg. Bölcsen kell fogadnunk a kritikákat, alázatosnak kell lennünk, és nem szabad lenéznünk az első lépcsőn állókra. Nélkülük nem ér semmit a tisztelet, hiába szerzel névtelen kitüntetéseket, ha az alsóbb lépcsőn állók nem tisztelnek.

Az ötödik lépcső a tanítás. Nem taníthatsz, ha kihagyod az előző négy lépcsőt. Az ötödik lépcsőről már nagyot eshetsz, ha nem figyelsz. Figyelj a többiekre, és használd a négy lépcsőn töltött időt mindig a fejedben.

A hatodik lépcső te magad vagy, és nélküled nem lesz senki a hetedik lépcső!

Ne felejtsd el soha, hogy honnan jöttél!

Az örökmozgó boldogság - Szerelem mixer

Adni az ég, s kapni a föld. Adni a boldogság, kapni az öröm.

Amikor adunk, csak azért tesszük, mert át tudjuk érezni, milyen amikor kapunk, ahogy a föld is felvirul, ha kap egy hűs esőt, az éltető erőt. A föld szinte azonnal virulni kezd, akár a menyecske a nászéjszaka után. Az a csoda szinte örökre szól, és friss mint a kút vize, amelyből minél többet veszünk, annál tisztább és frissebb lesz. A kút is ad, de azért hogy frissessége megmaradjon, csak szolgál és nekünk kell a vizet felhozni. Amikor kapunk, azt is újra elősegítjük, mert az örömünk boldoggá teszi az adó felet. Amikor adunk, ez nem mindig jelent tárgyat, lehet az egy szép szó, egy tekintet, és máris felragyoghat az öröm, mely tovább élteti azt aki ad, és még többet szeretne adni.

Egy szerelmes éjszakán a szerepek felcserélődhetnek, aki ad, az örömet szerez, aki kap, az a boldogságot választja. Ez a szerelem mixer. Csak akkor jó ez a kölcsönösség, ha néha fordul a szerep. A természet alapeleme az, hogy tud adni, és ha sokáig nem kap vissza, akkor elfogyhat az energia, amelyet a boldogság táplálására használ.

Két pólus tartja fent azt a perpetuum-mobilét, amely valóban örök-mozgást eredményez, amíg egyik oldal nem fog kevesebbet tenni a másikért, ez fenntartható marad.

Sose felejtsünk el adni valakinek annyi örömet, amennyit kapunk, legyen az bárki, egyébként szétesik ez az elképesztő örökmozgó.

Dal:

[Intro, Instrumental]

[Verse 1] 

Adni az ég, kapni a föld, így írja a rend. 

Adni a boldogság, kapni a tűz, mitől újra gyúl a szép. 

Föld szívja magába, hűs esőt, éltető erőt, 

Rögtön virulás, mint menyecske nász után, új időt. 

Miért adunk? Mert érzünk, tudjuk, milyen nagy kapni, 

A szív visszhangja ez, a lelki tőke, gyors feltámadás.

[Refrain] 

Szerelem Mixer, pörög a ritmus, fordítható a flow, 

Adni öröm, kapni boldogság, tudom, hogy hova jó. 

Két pólus tartja fenn, valami kémiai izé, 

Egyik ad, másik kap, foroghat a SZERELEM gép. 

De néha megfordul, kell a váltás, ez a titka, nem más, 

Érzés soha el ne szakadjon, bármi is lenne vitás!

[Guitar solo]

[Verse 2] 

Adni nem kell tárgyat, lehet egy szó, egy tekintet mély, 

Aki kapja, felragyog, az öröm máris jobb kedély. 

Ez táplálja azt, aki adta, de még többet akar, 

Friss mint a kút vize, tisztul, ha meríted hamar. 

Mert a kút szolgál, ad, csak te hozd fel a vizét, 

Ha boldog vagy a kapottól, kedvesed építi meséd. 

[Refrain/Chorus] 

Szerelem Mixer, pörög a ritmus, fordítható a flow, 

Adni öröm, kapni boldogság, tudom, hogy hova jó. 

Két pólus tartja fenn, valami kémiai izé, 

Egyik ad, másik kap, foroghat a SZERELEM gép. 

De néha megfordul, kell a váltás, ez a titka, nem más, 

Érzés soha el ne szakadjon, bármi is lenne vitás!

[Bridge] 

Egy szerelmes éjszakán, nem szerep csak jó játék, 

Aki ad, örömet okoz, aki kap, boldogság látkép. 

De a természet alap, ha sokáig nem ad vissza, 

Elfogy az energia, a boldogság forrása kiszárad, elillan!

[Outro] 

Sose felejtsd el, adj több örömet, amennyit kapsz, 

Máskülönben a világunk szétesik, tudod, nincs vigasztalás. 

Legyen az bárki, tartsd fenn a mixert, ami pörget! 

És a bátor szerelem örökké ég, soha se feledd! 

Szerelem mixer!  Szerelem mixer!  Szerelem mixer! 

Pörögj!  Velünk! Szerelem mixer! 

Szerelem mixer!  Szerelem mixer!  

Szerelem mixer! ....

[Outro] 

Talán egyszer

Véres verítékkel font kötél a kordon, mely elválaszt jót és rosszat, fehéret és feketét. Az életünk mintha kötéltánc lenne, egyensúlyoz rajta és benne, hogy ne legyen egyenlő az esély, a határokat tologatja ezernyi veszély.

Ezer kín és bánat töri meg a gyermeki utat, hol megtanítanak vakon egyensúlyozni a határokon. Mi jó és mi nem, ez vésődik a  kis fejekben. Vajon minden jó az ismert fehérben van, vagy az ismeretlen feketében? Néha, ha lazul a kötél, himbálódznak ködös eszmék, forradalom, lázadás, anarchia, káosz. Mind közösen hoz el egy születendő, jobb, használhatóbb világot. Akkor hát a feketébe kell merülnünk, hogy változzon a világ? Hol hát a jobb, ki mondja meg? Csurgatott jelenünkben hozzák a külső szabályokat, az érdekvilág szüntelen fokozza a gátlástalan gátakat.

A kötél vége a végtelenbe mutat, talán sose halunk meg, csak a szabályok utasítanak? Ez a földi lét korlátja, meg kell halni, mert a körforgás is ezt kívánja. Majd újak jönnek, felkelnek és kritizálnak, talán egyszer mi leszünk a rosszak, mi most látszólag jó ennek a cudar világnak.

Talán egyszer kiföldelnek, vizsgálnak és fejet is törnek, miért volt jó ez a világ, ahol mindent ellenünkre hozott az ezernyi érdek-szabály.

Így élnénk mi boldogan

A szemek nélküli világban a fény csak haszontalan hulladék. 
Talán csápjaink is lennének, de az ujjainkkal sem beszélnénk. A lélek tükre lenne az auránk és világítana egyenesen a szívünkbe. 
A beszédhez száj sem lenne, hiszen ki látná mit mondunk vele, csak csövön jönne a mondandó, mint virtuális optikán, harsogna messze, csak annak, akinek értenie kell. 
Hát akkor fül sem kell, hiszen minden direkte, mint egy telefonközpont, a csatolás lenne kötve egyenesen a lélekbe. Ha nincs se szem, se száj, se fül, akkor láb sem kell, hisz nincs kinek a szeméért menjünk a világba, nincs kinek a szavára hallgatnánk, és nem is kell meghallanunk, mi nem tartozik ránk. 
A turizmus sem létezne, hisz ki lenne kíváncsi a piramisokra, ha úgysem látjuk meg soha. A kezünk is haszontalan, mert minek mutatnánk az utat, ha senki nem lát, és nem hallgat. 
Csak egy test, egy torzó marad, amely akkor is boldogul, ha sehova sem halad. Így élnénk mi boldogan, s dörgölődznénk a planktonokkal.

Csillagszeretet

Ha minden ember csillag lenne, akkor a költő köztük az üstökös. Fényük messzi csillagként látszik, mint mákszemnyi csírázó bab. Orgonavirág illatú szende, kit meztelenül lát a többi csillag. Pucérsága pőre, talán kicsit zavart, pedig soraival a világ jobbul, az is, amit nem akart. A legnagyobb üstökösök nem köztünk járnak, fényük régen indult, de most már vakítanak. 

Ha a költő az üstökös, virágéletet ad, de fénnyel lopja meg a csillagokat, mert egyenlők ők az egyenlők között, akkor is, ha mondandójuk ma még fényen-halaszt. Minden fényt testébe, lelkébe gyűjt, s ha nem is szerény, akkor is fénye gyújt minden lelket s a kihűlt csillagokat.

Mert a csillagszeretet ad vissza éltető fény-ételt a csillagoknak.

Minden ugyanaz

Minden ugyanaz. Amikor a láp bűzökkel veti ki magából az elégedetlenséget, mintha kiabálna. Pedig csak a hasznosítás indult meg. Amikor a pengével vágott seb kiveti magából a nedvet, vörösen dagadva, hiába látszik vészesnek, ez csak a gyógyulás folyamata. Így gyógyulhat az emberiség is, pedig nagy a veszteség, még nem tudni elvérzik-e, vagy csak kiveti magából a rosszat és felépül.

Ahogy a táj is, a seb is rendbe jön, úgy van remény mindenhol, hogyha az ellenanyagok hathatós munkát végeznek.

Minden ugyanaz. A vihar előtt csendesül a táj, s nem pisszen egyetlen madár se. Megáll a levegő és szinte mozdulatlanul is mozog a tér veled, ahogy haladsz. Az ágakat, leveleket úgy préseli levegőbe a mozdulatlanság réme, ahogy a kövületeken látszik, a természetrajzi múzeumban.

A vihar-előtt még él a szorongó remény, talán elvonul szárnyaszegetten, vagy beborítja napfényre termett egét. Talán csak kocsis módjára köpköd néhányat, de lehet, viszi a családot, a csűrt és a házat. 

Vihar előtt mindenki egyforma és a vihar után minden ugyanaz.

A víz, víz marad, a hegyek éppen nem omlanak, a fák gyógyulnak, panasz sem szaporodik. Csak ember emlékszik, és siratja gyermekeit, kedvenc képeit, vázáit, házait és kéményeit. Csak ő emlékszik sokáig, milyen volt és milyenné lett.

Egyedül az ember öregszik. Nem a teste, hanem a lélek emléke öregbíti. Megtöri a legvadabb fiatal lázadót is.

Minden túléli a vihart és a bűnöket, csak az emberiség haldoklik.

A négy uralkodó

A Nyár

Alapjában a jóindulat vezér, néha ugyan belepöffeszkedik a tavaszba, de ezt még senki nem bánta, csak egy-két növénynek a halála szárad lobogó lelkén. Az évszakok közül az egyetlen, aki gazdaságosan pozitív mérleggel tölti elnökségét a kapott időszakban. Erre büszke, és hallani sem akar az esős tavasz jótékony hatásáról, a dicsőség egyedül az övé. Boldogan melengeti a fennhatósága alá tartozó fákat, bokrokat, különösen a gyümölcsfákra büszke, és természetesen az emberek a rabszolgái, akik mindent megtesznek az óhajának, hogy minél bőségesebb termés legyen. Már csak az ősszel van versenyben, aki elorozta tőle a rengeteg gyümölcs, szőlő és magtermések érlelését, amelyért annyit tesz. Ezért meg is tesz lehetőleg mindent, és már régen bevezette ősz közepére az indián nyár és a vénasszonyok nyara időszakokat is. Ezzel még nagyobb dicsőséget szerezve saját uralkodásának. Persze, néha érik őt is kellemetlen lázadó támadások, amikor nyár közepén az Ősz hatalomra törve nagy háborúkat vív, és viharos esős napokat hoz. Ilyenkor is csak időlegesen veszi át a hatalmat az Ősz, hiszen mindig a büszke Nyár kerekedik fölül.


Az Ősz

Mikor beköltözik, kissé morcos, de színes egyéniség. Mindent gyűlöl, ami a nyárra emlékezteti, ezért a leveleket is egy-kettőre átszínezi. Új mintákat és leveleket tesz minden helyre, amivel még a nyárra lehetne emlékezni. Utálja a zöldet. Kicsit csélcsap, mert szereti a mulatságokat, bálokat. Sokszor kirúg a hámból, nem törődik a biztonsággal, ezért a nyár sokszor újra átveszi a hatalmat. Azonban ez is a kedvére játszik, hiszen sokat nem ér el a nyár, csak megnagyobbítja az ősz erejét, és még tovább tud ellenállni a tél támadásának.


A Tél

A zord, hűvös, cudar napokat hozó vénember. Gyilkos szándéka megtörni a meleget, és csak a jéggel korbácsolni a természetet. Diktátorként hideggel, faggyal büntet minden melegre hajló próbálkozást. Azzal sem tőrődik, ha mindent tönkretesz. Egyre keményedő ítéleteivel próbára teszi az embereket is, és sokszor uralja nemcsak az Ősz végét, de a Tavaszból is lecsíp még jópár napot. A vizet nem szereti és a föld alá sem merészkedik, több esze van. A föld még jócskán őrzi a Nyár meleg leheletét, amikor ő már gyilkos kínokat oszt a tavakra, folyókra is, akkor is, ha ezzel nehezebb a dolga. Aztán ő is elbukik, mert a Tavasz beköszönte előtt már a növények is megelégelik a diktátort, még a jég alól is kibújnak egyes forradalmár virágok. Majd elfogy ereje, a felhőket sem tudja már a nap előtt tartani, elbukik.


A Tavasz

A legtöbb dolga neki van az összes uralkodó közül, erre a legkevesebb időt kapja. Nem haragszik ő sem a Télre, sem a Nyárra, csak teszi a dolgát. Első dolga az embereket nyugtatni, sok rajongót szerez ezzel. Előkészíti a földet, a növényeket és a fákat is, hogy újra leveleket hozzanak. Forradalmakat szít, szerelmeseket ad egymásnak. Meleg széllel fogyasztja el a tél utolsó nyomait. Néha, ha gyengélkedik, akkor a tél még visszatér kicsit, de amint jobban lesz, máris kisujjával pöcköli szerteszét hideg próbálkozásait. Csak adakozik-adakozik, nem vár hasznot. Bölcsen, rokonként tekint a Nyárra, akinek a keze alá dolgozik, még az sem veszi kedvét, hogy az szemtelenül és nagyképűen minden hasznot magának tulajdonít.


A Konklúzió

Választás ide vagy oda, hiába érzed úgy, hogy a te választásod a legjobb, mindig lesz, aki azt kedveli, ami másnak a pusztulást jelenti. Ahhoz, hogy ünnepeld a számodra új, szép világot, szép napokat - akár a Nyár, Ősz, Tél vagy Tavasz híve vagy -, csak túl kell élned azt, ami számodra kellemetlen.

Csókok áradása

Gúnárok kelepelésére riad a pásztor, aki csókkal teli szájjal született újjá. Ő a szeretet szavaiban őrzi ékszerét. Néma léptekkel döccen a távoli fények sodrásában. Jövőbe lát, és nem csüggedő viszonya bátortalan a vidék lógó levegőjében. Csökken a birtokvágy, csökken a szerelem, csökkenő csiklandós csókjait őrzi batyujában. Bámészkodók esnek kívül a látókörén, talán vak a bárgyú kérdések ostorától.
Egy lépés, két lépés, beljebb esik a cél maghatározhatatlan szalagjához.
Aztán a fáradtság botlik a lába elé, s elszórja különös kincseit a zsákjából. Csörgedezve csöpp folyamból terebélyesedik ki a csókok áradása. Elmossa a régmúlt kihűlt szerelmek lusta lelkét. Fullasztó szerelem árad szerteszét, és gyilkos áradása végez előbb a fanyar önimádók sorával, majd a plátói-szerelmek olvadnak a folyamba, azok tovább duzzasszák a csókokkal teli utakat. Házak esnek térdre, másokat megmentve emel az egekbe. Sok az áldozat, és még több az újra szeretni akaró kétségbeesett pára.
Már késő! Mindent visz a fullasztó szerelem-folyam, szomjat oltó csókok állnak minden sarkon, és édes mázzal kenik a savanyú lelkeket, és száradás után csak totemként mutatnak utat az égbe. Halálos szerelem, ez az igazi halálos szerelem, amely nem enged el, csak fojtogat és nem tűri az ellentmondást.
Az marad talpon, akiknek egyensúlyban marad a kívánt, kapott és adott, adni akaró szeretet.
Milyen katasztrófa késztet így hullani szét egy házat, várost, országot, földet! A mentés hiábavaló, az igaz szerelem győzheti le, és mentheti meg az érdektelen lelki javakon épülő érzelmeket.
Elfolynak végül a hamiskártyások, az önző érdekszerelmek, és minél többen vannak, annál nagyobb a veszedelem. Nagy a kár, korcsosodnak a megszokott kapcsolatok, mások kapaszkodót találnak, úsznak és nyelnek a varázsforrásból.
Szeress, hogy megmenekülj! Minden nap szeress, mert a fullasztó csókok árja ami elviszi a lelkedet. Bocsáss meg, ne bántsd hiábavaló könyörgéseddel a végtelenbe vágyókat.

Szeretni mindenekfelett, ez nem csak női munka!

Életszagú Édesanyaföld

Már huszonkilenc, kicsit több. Várom, hogy a számok visszafelé jönnek, de nem akarnak. Szelíd repkényként mászik a korom fel életem tűzfalán, és mállasztja azt, mit érek. Sorsomra telepedik az elvárások hada, üzenni nem tudok, talán eljut hozzád is a segélykiáltásom majd a harmincadikra.

Nem jönnek a vének, és nem jönnek a sikerszagú papok, hogy imát tegyenek érted, csak te küzdheted fel magad a toronyba, és testeddel kongathatod meg majd a harangot. Szólhat immár a harang, milyen könnyű is ez, és a koppanások ismerősek, mint mikor apád koporsóját szegezték be.

A csönd sötét színe telepszik testünkre. Készülj az utazásra, a lélekrakéta hangtalanul repít a szebb sötétség felé. Most bársonyt kap a jövőd, papucsot húz rád hangtalan tetteid varázsa. Csókkal halmoz el a levegőt kiszorító omlós édeskés életszagú Édesanyaföld.

A bűn csendje

A idő egyirányú alagút, melyben csorog sáros kabátos, bakterhátú zűrös mocsok. A felszínen kapaszkodók a múlt tutaján rettegnek a jövőt ábrázoló fehér ponttól. Fent mázolt csillagok, mint valami trapézon hintázó égő bogarak, néha alámerülnek, gondolkodnak. A nap is csak egy égő, sárga, festékesbödön, azt imádva jóllakik a szem, csak néha rútul rőzsetűzzel üzen, s testeket hamvasztva, kacagva tűnik el.

Csapdában a lét, a mocsok s a tűz között. Morzsányi jótétek is hegyeknek tűnnek, mikor éhkopp oktatja lelkünket. Szőrös vadak mutatják a példát, hogy ne oszoljon a lét, mint a rozsdás korlát. Szétfolyó természet hazudik édes felhőtlen álmot, egyetlen célja, az álnok létének tűrhetetlenbe vágtató, burjánzó széptevése.

Ne hazudj, ne kárhozz, a büntetésed adja az életre törő vak idő-apó, az ám a valami, aki jóságos képe mögött egy álnok falóban megbujt római. A föld veti ki magából ami élénk és érdekes, de azt is, mely méreg és félelmetes. Élj ebben a sikert-hozó bölcs izgató életben. Sose várd a holnapot, ne sirasd, ami elmúlt, s nem nyögheted, mi elmaradt.

Mert a csend, a bűn csendje, a tehetetlenség hangja végez, minden cselekedeteddel.

Rád süt a nap

Megint az est az úr, és kitárja kapuját a szerelem örökérvényű bátorsága. Te akarsz lenni a minden, ki csak zord szavakkal fullasztod a tényeket. Káposztalevél a gondolat, mely bomlik a pikkelyes idők szavára. Lépteid koptatnak ismeretlen kalandokat, és újra járni tanul az ölelésekre edzett mondat. Kopasz égen süt a hidegség levese, ahogy az éhező szeretet érlel tömény szesszé illúziókat. Tanulj repülni angyal, és szárnyaid ne csak mutogasd, mint az ördög a haszontalan szarvakat. Megint egy új nap, és te újra, s megint új vagy. Bolondít a kusza képek kotró orvosa. Csak tolni kell a szeretet szekerét, s halál, ha már kötelesség.

Új csipkék csüngenek a felnőtt függő felelősség ablakán. A szenvedés bomlasztja a falakat, amely időtlen időkre készült képek szögeit lazítja, s lehullanak. Lábad alatt a múlt sara simára taposva. Tetőd a nevelés, gerendák az akarat, cserepeidet galambok lepik el. A barátokat büntető bestia emésztőgödre sose légy. Minden tárgy egy emlék, haszontalan csitri cserepek törötten is a múlt és az élet. Söprögetve szívhatod magadba a rend szúrós porát. A fiók nélküli sublótban vannak, a soha meg nem jelent jellemeid.

Rád süt a szerencse, és oldódik a tett, amit mások elítélhetnek, az vagy te, az angyali kezek érinthetetlen kedvence.

A felhők felett sosem esik az eső.