Véres verítékkel font kötél a kordon, mely elválaszt jót és rosszat, fehéret és feketét. Az életünk mintha kötéltánc lenne, egyensúlyoz rajta és benne, hogy ne legyen egyenlő az esély, a határokat tologatja ezernyi veszély.
Ezer kín és bánat töri meg a gyermeki utat, hol megtanítanak vakon egyensúlyozni a határokon. Mi jó és mi nem, ez vésődik a kis fejekben. Vajon minden jó az ismert fehérben van, vagy az ismeretlen feketében? Néha, ha lazul a kötél, himbálódznak ködös eszmék, forradalom, lázadás, anarchia, káosz. Mind közösen hoz el egy születendő, jobb, használhatóbb világot. Akkor hát a feketébe kell merülnünk, hogy változzon a világ? Hol hát a jobb, ki mondja meg? Csurgatott jelenünkben hozzák a külső szabályokat, az érdekvilág szüntelen fokozza a gátlástalan gátakat.
A kötél vége a végtelenbe mutat, talán sose halunk meg, csak a szabályok utasítanak? Ez a földi lét korlátja, meg kell halni, mert a körforgás is ezt kívánja. Majd újak jönnek, felkelnek és kritizálnak, talán egyszer mi leszünk a rosszak, mi most látszólag jó ennek a cudar világnak.
Talán egyszer kiföldelnek, vizsgálnak és fejet is törnek, miért volt jó ez a világ, ahol mindent ellenünkre hozott az ezernyi érdek-szabály.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése