A felhők olyanok mint az emberek lelke. Ezer formában jönnek-mennek, ahogy az uralkodó szél akarja. Néha bomlanak, máskor összeállnak, mint a hírességek, akik egymástól gyűjtik a tudást. Mikor gyermekek vagyunk olyan, mint egy bárányfelhő, játékos, fodros, kicsi pajkos, habos. Ha növekszik az ember a lelke is gyarapodik, ahogy a felhő is magába szívja az életadó nedveket. Vannak, akik óriás viharfelhőkké válnak, mások szétterjedt esőfelhőként a magukba gyűjtött tudás esőt szórják a világba.
A viharos lelkek felborzolják a kedélyeket és csapkodva az égből szeretnének tekintélyt parancsolni, de elcsendesülnek és a végső életciklusban már csak egy mogorva, fényt fogó, nagy tömbökként kavarogva lassan szerte oszolnak.
A szerelmes lelkek olyanok akár a felhők, kavarognak játékosan szemet gyönyörködtetők, Csókot lehelnek az egükre, s várják a nagy Őt. A morcos lelkek akár az esőfelhők, morognak, néha csapkodnak is, de az életadó eső nem marad el, és csak adnak-adnak mindenkinek, szerelmet, szeretetet, boldogságot, lélekétket a végtelen nagy semmiből merítve.
Talán a holt lelkek lehetnek ott fenn? Körforgásban megújulva egyesülnek az újabb lelkekkel, és a kapcsolatok ütköznek, vagy ölelkeznek, bennük mutatva, bizonyítva, hogy talán van élet a vértelen jövőnkben is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése