A bűn csendje

A idő egyirányú alagút, melyben csorog sáros kabátos, bakterhátú zűrös mocsok. A felszínen kapaszkodók a múlt tutaján rettegnek a jövőt ábrázoló fehér ponttól. Fent mázolt csillagok, mint valami trapézon hintázó égő bogarak, néha alámerülnek, gondolkodnak. A nap is csak egy égő, sárga, festékesbödön, azt imádva jóllakik a szem, csak néha rútul rőzsetűzzel üzen, s testeket hamvasztva, kacagva tűnik el.

Csapdában a lét, a mocsok s a tűz között. Morzsányi jótétek is hegyeknek tűnnek, mikor éhkopp oktatja lelkünket. Szőrös vadak mutatják a példát, hogy ne oszoljon a lét, mint a rozsdás korlát. Szétfolyó természet hazudik édes felhőtlen álmot, egyetlen célja, az álnok létének tűrhetetlenbe vágtató, burjánzó széptevése.

Ne hazudj, ne kárhozz, a büntetésed adja az életre törő vak idő-apó, az ám a valami, aki jóságos képe mögött egy álnok falóban megbujt római. A föld veti ki magából ami élénk és érdekes, de azt is, mely méreg és félelmetes. Élj ebben a sikert-hozó bölcs izgató életben. Sose várd a holnapot, ne sirasd, ami elmúlt, s nem nyögheted, mi elmaradt.

Mert a csend, a bűn csendje, a tehetetlenség hangja végez, minden cselekedeteddel.