A Nap

  A mindennapi szerelem nem kicsi dolog, az élet forrása. Olyan, mint a Nap, amely fényt és melegséget ad. A szerelem megtestesítője, amely sosem alszik ki. Tüze perzsel, és szerelmesen ragyognak rá vissza a csillagok. 

  A szerelem vonzza a mosolyt, a vidámságot, és frissen tartja a szellemet is. De hiába ragyog ezernyi csillag a Nap fényében, ő választ magának társat, amely boldogságban ragyog úgy, hogy néha még nappal is látszik. A napfény köntösében illeti magát, és reggeli szeretkezésük aurora borealist dob a földre, szemünk köntösének.

  Az örök szerelem varázslata tündököl szemünk előtt. Talán csak ezért létezünk, mert az energiánkat a Napból és a Nap a szerelemből meríti? Kifogyhatatlannak tűnő ragyogására nem lehet más a válasz. Honnan venné másként ezt a mérhetetlen pozitív energiát?

  A folytonosság az élet, a szerelem a folytonosság meghajtója. A ragyogás a minden és a végtelen idő kulcsa. A Nap és a szerelem a halhatatlanság egységes megtestesítője. A szerelem fényt, erőt és önbizalmat ad a Napnak, a világot kormányozza, és vezeti az állandóság útján. Csak a szerelem képes erre!

  A Nap harcias, ragaszkodó, mint egy oroszlán, ricsajos és tüzes, mint egy kakas, és szabadon szárnyaló, mint a főnixmadár. A tulajdonságainak számtalan rajongója van, ott vannak a fényében fürdő milliárdnyi csillagok, vagy akár a virágok, amelyek felé imádkozva a prizma színeinek pompájával kérik szerelmét. A Nap simogatja őket, de nem csábul el a megbízhatatlan szépségek vonzásától. Ez egy vicces ajándék!

  Egy igaz szerelmet őriz szívében évmilliárdok óta, amely talán a legkisebb égitest a világegyetemben a földünk egén, a Hold. A Hold és a Nap, az ezüst és az arany, az igaz szerelem fémjelei.

Szimbólum - A tűz

 A tűz az éltető és pusztító, a megtisztulás és a bűnhődés eleme. Az életerő jelképe, a heves lobogás és a fényesség ugyanúgy  jellemző rá, mint az otthon melege, vagy a parázsló boldog szerelem. Teremtő és romboló, mint ahogy többi elem, ez is kettős, vagy az életet szimbolizálja vagy a pusztulást. Lobogása nélkül nincs meleg és fény a szívekben. A fényt hozza, küzd a sötétség ellen, olyan mint egy sárkány, harap, karmol, perzsel. A tűz nélkül nincsen szeretet, szerelem, se szerelmet hozó kémia.
  A földből jövő tüzek mindig építenek, termékennyé válnak, az égből jövők először pusztítók. A hevítés jellemző rájuk, mely nélkül nincsen biztonság, de mégis túlhevülve nagy károkat okozhatnak.
  Megtermékenyítő elem, a testünk, életünk is egy égési folyamat, csak a víz, az izzadás csillapítja és szabályozza, hogy ne okozzon nagyobb kárt a bennünk égő akarat. Az auránkon látható a lobbanó tűz, van, akinek hatalmas auráján látszik a benne égő tetterő. A tűz egyben a veszély, a harag és vadság jelképe is.
  Nyughatatlan és csak a víz korlátozza hevességét, a nagy tüzek a vizet is legyőzik, de csak időlegesen, mert a víz a levegő segítségével felhőkbe gyűlve lecsaphat a tűzre és megállíthatja azt. A tűzhelyekbe korlátozott tüzek mindenkor az otthon melegét jelentik. A gyertya láng az emlékezést, emléket. A fáklya a harcot, akár egy olimpiáról vagy forradalomról van szó. A parázs a megtisztulást hozza, és kihűlve termékeny talaj marad utána. A lelkekben tomboló tüzek emésztőek és felemelőek is lehetnek.
  A természet nincs tűz nélkül és a tűz sem lenne a természet segítsége nélkül. Mindig olyan melegséget áraszt, amely miatt közelebb akarunk felé menni, de túl közel kerülve hozzá porrá emészti a testet és a lelket.

Szimbólum - A víz

A víz az élet kitöltője. A föld befogadja, a levegő tükörré nyomja súlyával és felborzolja haragjával. A víz a lassú romboló elem. Ahol megjelenik ártalmatlannak tűnik, de ahogy távolodik a születése helyétől, egyre vadabbá válik. A változó, haladó időt szemlélteti, és a tengerekbe torkollva áll meg vele a rohanó idő is. A tisztaság, és a megtisztulás szimbóluma akár a keresztvízben akár a fürdőkádban használjuk. Mindent kitöltő anyaga megfoghatatlan, és mindenhová tartó. de mégis sehova sem igyekvő. A víz a földdel keveredve a tisztátalanságot jelenti, de a levegőben a megtermékenyítő esőként az élet forrása. A tűz és a víz ellentétek, erősítik és kioltják egymást. Már a magzatok is a magzatvízben fejlődnek. Ez az őselem, amely nélkül nem lenne levegő, és nem lenne a tűznek sem ellenpólusa. A víz a folyékony fény. A nagyítója és kicsinyítője az emberi létnek. Amíg a forrás a születés és élet jelképe, addig a tenger a káosz és a kilátástalan elveszettség pokla.
A víz a tisztánlátás eszköze, és a felismerés képessége, a szem a tó, benne a víz a lélek tükre. A könny a bánat megtestesítője, az elszakadásé és a szemből folyva egy kicsit a lélek halála, mint amikor az édesvíz halálát leli a sós vizű tengerben. A magzatvíz is elhagyja a női testet, miután az új életre felkészítette a magzatot.
A víz nélkül nem élhetünk, de ha átöleli a tűzből, földből, levegőből, vízből álló testünket, akkor legyőzi a másik három elemet is.

Szimbólum - A levegő

A levegő, az a szimbólum, melynek kettőssége, hogy mindenhol ott van és sehol sem látható. A tűz táplálója és ezzel a megújulás támogatója. Ott van a lélegzetünkben és kaput nyit az ember életére azzal, ahogy egy újszülött felsír. A magzat fejlődése közben lélegzetszerű levegőt nem kap, csak az anya tudja táplálni a köldökzsinóron. Ezért a magzat sok tudatban nem számít léleknek.
 A levegő a fénnyel a színek hordozója. Lélegeznek a fák, növények és minden élőlény, közben színesen pompáznak.
 A levegő a kozmikus kapcsolatok hídja, amely a legtöbb embereknek többnyire a mennyországba vezető út képzete. A föld és az ég közötti kapcsolattartó és elválasztó. A szabadság jellemző rá, mégis a legnagyobb rabságban a Föld héjaként éli örök körforgását. Adni ugyanannyit tud, mint elvenni. Az utolsó lélegzet az élőlények számára a halált, a természetnek az újraéledést jelenti. Az éltető lélegzés egy misztikus kapu, amelyet hol kinyitunk, hol bezárunk; ez a beléptető rendszere az életünknek, ha becsukódik örökre vagy kinyílik teljesen, az mindenképpen a halált jelenti. A levegő olyan, mint egy fakír szöges ágya, amelyen, ha ritkábban lennének a szögek, akkor átszúrná a mutatványos testét, minél ritkább a levegő, annál halálosabb.
 A hívőknek az Isten jelenlétét jelenti a levegő, az isteni jelenlétet, amely csak annak egyértelmű, aki hisz benne és nem kell látnia.
 A levegő legtermészetesebb dolga a tűz és a víz közvetítőjének lenni. A tüzet táplálni, a vizet hordozni tudja, ezért ezeket a testvéreinek tekinthetjük. A két elem között az egyensúlyt teremti meg, ha kell, tud tüzeket éleszteni vagy azokat csillapítani.
 A levegő legnagyobb lázadása a szél. Néha csak gyermeteg szellőként csintalankodik, de kavarhat óriási vihart, amely pusztító lehet, ezzel megújító ereje nagyon hasonló a tűzvészekhez.
 A levegő a természetes élet szükséglete, nélküle a föld nem lehetne Föld-anya, és az eget sem látná meg egyetlen teremtett lélek sem.

Szimbólum - A Föld

A föld az életünk és a vesztőhelyünk. Az élet és a nullpont, ahol a mélységek húznak lefelé, és a magasságok teszik ránk tonnányi terheiket. A Földanya, akit táplálnak az égből eredő fények és vizek. Mint ahogy minden jó, ez is szép is. Jöhet akár vészes viharral az égi éltető eső, mégis a megújulás és a tisztaság hordozójává válik. Akkor is, ha az villámokkal pusztító tüzek táplálója. Minden ismert élet a földön születik, ő az élet hordozója és szolgája, egy anyatigris. A Föld a haza jelképe is, aki nem hisz az egyetemességben, annak e Föld csak a saját cselédje, mindent odaadó, akár a veszélyes bőségből keletkező többlet kiaknázója is lesz. Aki csak homogén hazában hisz, annak csalódást is okozhat.
A Föld az emberé, és nem férfiaké, nőké, hazáké és nációké.
Nincsen szakadék a realitást mellőző mesterségesen húzott határokon.
Nem indul egy termékenyebb, vagy silányabb föld a határok  túloldalán.
Nem születnek másabb emberek a határok  túloldalán.
Nem könnyebb, vagy nehezebb a munka a határok túloldalán.
Semmiben sem különb az élet a határok túloldalán.
A Föld a pokol, az élethez tartozó másik pólus is, amely nélkül élhető élet sem tartható fenn. Az ég táplálja a földünket és nem az emberek. Az ember kihasználja azt az őserőt, ami talán az egyetlen perpetuum-mobile a világon. A tengerek uralják a földet szelíden, de az embert nem tudják. Ha akarja, a tenger elnyeli újra és újra a termőföldeket, és magába fojthatja a föld nélkül élni nem tudó embert. Ez nem gonoszság, inkább a megújulás hajlama, amely újra érleli a porhanyós anyagot, melyből az ember is van, majd kiveti magából, hogy újra megölelhesse, hogy újra termékennyé tegye. A Föld-anya csak tűr, és szolgai módon magába szívja akár a sós vizeket is, de rendre termékennyé válik, minden elképzelések határát túllépve. Nem ismer veszélyeket, magában tartja a titkokat, és néhol kiveti magából a tüzeket, mint egy függő dohányos, csak bölcsen, meggondoltan, néha mérgesen pöfékel pipaszerű vulkánjain. Új szigetek, sőt új magasságok felé tör, hogy még kihívóbb tettekre, magasságokra sarkallja a nyughatatlan lelkeket.
Ez a Föld az életünk és a vesztőhelyünk!

Festek egy napot

Eddig a mosolygós napomra ébredtem. Ma hiába várom. Csak ülök a szoba sarkai közé zárva a sötétben. Csak a reggel köszön nekem és biztat, hogy szerezzem vissza a napomat, mert a félhomályban ő is szomorú.
A kamrába indulok, mintha csak onnan kellene elővennem a napomat. Kutatok, és kezembe akadnak a festékes tubusok. Egyik fekete, másik zöld, fényes és matt, hogy lesz ebből nekem még ma fényes nap. 
Aztán kisöpröm a színeket és kevergetem a palettán, amely alakja hasonlít a napomhoz. A homályomban nem világít egyik sem. Talán csak álmodtam az ébresztő napomat, aki ébresztett jókedvvel és vidáman. Minden cselekvése nekem szólt és csak értem világított a világban. 
Kipróbálom a kék napot is, de nem mosolyog nekem. Aztán a vörös figyelmeztet, hogy nem jó helyen kapirgálok. 
Akárhogy keverem a színeket, sosem ragyog aranyló színben többet a napom. 
Talán vissza kellene csalnom a régi napot, aki egy estén örökre itt hagyott. Még a délutáni virágokat sugarával simogatta a lelkemet melegítve, közelemben szórta fényét, majd itt hagyott.
Szemében a kétség szúrta le a jelen pillanatot. Mikor egy távoli csillaggal összeboronált, 
- Ragyogjon neked ő! - mondta, és itt hagyott.
Lassan kihűl a szív, a botor lélek elszenderül, egyedül kell élnem, napom már többé nem ragyog. 
Ha nem ragyog, hát a hold sem kell, fogom a festékes ecsetem és bemázolom feketével.
A csillagok is vénlányok, jót nevetnek rajtam, - Aki nap nélkül maradt! - mondják ők, akik napomtól veszik a fényt és a bátorságot.

Se holdam, se napom, se csillagaim nem békítenek többet.

A sötétben elhullik a virág, megfagy a lehelet, a halak is dideregnek.  
A festékek is kőkemények, a művész is meghal, nincsen mi éltesse. Reszkető kezének, már csak annyi ereje marad, hogy a koporsóját megfesse. De a fekete vonalak között a lapoknak nagy pusztáján festék nélkül, egy gyermek álmodik napot, amely felragyog, és azt mondja - Itt vagyok.
Most nektek ragyog fényes, furcsa boldogságot, és én is boldog vagyok, mert belőle jut mindenkinek, és így talán én is kapok.

Száguldás

A párkapcsolat olyan, mintha egy önkéntes, romantikus munkahelyen dolgoznál, és a céges ajándék sem maradhat el. 

Szívvel lélekkel dolgozol benne, ha nem akkor csak a selejtet gyártod. A lelkek, amikor egymásra találnak, az olyan, mintha a láva találkozna a tengerrel. Sisteregve, forrongva csapnak az egekig a kedélyek és néha szélsőséges, de boldog hangulatok gőze. Minden ami lángoló szerelemmel kezdődik, hogy meddig tart, csak attól függ, ki mennyit és mit hoz bele. Olyan, ez mintha egy Ferrari közlekedne a belvárosban, nagy hangon brummogva, de az erejének csak a századrészét használva, pedig a hangja ugyanolyan éles és szenvedélyesen hangos. 

Mi történne, ha kihasználná ezt a lóerőt amit tud? 

Talán ügyes sofőrök akadnak, akik nem okoznának balesetet, de a büntetés nem maradna el a gyorshajtás miatt. 

Ilyen egy kapcsolat is? Miért nem lehet gyorsan hajtani? 

Persze lehet, de az együttélés közben sokszor olyan dolgok történhetnek, amely olyan, mintha a benzintankba pottyantanánk egy kockacukrot. Előbb utóbb megáll a motor. 

Ezért mindig tiszta üzemanyagot kell tudni felvenni és óvatosan, biztonságosan bezárni a tankot. 

Az igazán szenvedélyes kapcsolatokban sokszor kell tankolni, és ezzel megnő az esélye annak is, hogy rossz üzemanyagot veszünk fel, vagy akár a tankba is pottyanhat egy cukorka. 

Most talán azt gondoljuk, hogy óvatosan kell vezetni, de nem igaz. Egyszerűen csak a megfelelő versenypályát kell választani. Igazán jó és hosszú kapcsolat, talán akkor lesz, ha a szabályok mellett a száguldás kockázata is színesíti azt. Talán néha nem nyerünk semmit egy kapcsolatban, de ez egy igazi önkéntes dolog, nem a nyereség fontos, hanem az érzés, és a részvétel. 

Aztán eljöhet olyan is, amikor a veterán-autónk kezd száguldani, és talán sikerül a versenypályát is megtalálni. Ekkor eszeveszett száguldásunk okozhatja vesztünket, hiszen a kapcsolatokban is mindenki jó, vagy rossz tapasztalatokkal kerül be, és kialakulhat az apróságokra való figyelés rossz szelepbeállításai, és a motor amely eddig elgurulgatott sok ezer kilométert, bármikor besülhet. Ha nem vigyázunk, és minden tökéletesnek látszik, akkor is, vagy a falnak hajthatunk, vagy, ha túl óvatosan vezetünk, akkor kitilthatnak a pályáról.

Talán igazán győztes recept nincsen, de egy biztos: önmagát mindenki szeretheti önzetlenül, de amíg a másikban, csak a jót veszi észre, addig lehet felhőtlen a boldogság, de a rövid pályán sok az éles kanyar. 

Ha már az egymás hibájában is a szeretett embert látjuk, akkor tartós hosszú versenypályát választottunk, és a hibáknak köszönhetően színes izgalmas lesz a száguldás, persze csak addig, amíg csak a tűszelepekbe kerül néha egy szösz-mösz, és nem a fék romlik el a száguldás közben.

A vihar

A vihar szüli a legtöbb kétséget, aggodalmat, de az egyetlen újítója a létezésnek.
Mikor vihar készül nincs jele, mint a cukrásznak, akinek háromgombócos fagylalt volt a jele az óvodában.
Majd csörömpöléssel jön a szél, ki virgonc menyecskeként betérve a kocsmába a legényének ad pofont, mintha csak megcsalná őt a borral. Aztán újra követi a halotti csendet az irdatlan, kíméletlen ár és jég ágakat s egyéb haszontalanná vált dolgokat toborozva hadseregül a semmivel való harcához. De nincs veszett harc, mert az ellenség ismeretlen. Hadüzenet nélküli kockává válnak a gömbök, s puskagolyóvá válik az egykor csendes víz. Sebeket szakít a fák koronájába, mintha az ős-ellensége bújt volna a zöld színű üzenetek nélküli levelek mögé. A vihar is dühös, mert nincs akin győzelmét elérné, nincs aki megadná magát, ezért csak vakon kapálódzó részeg kocsisra emlékeztet.
Győzni sosem tud, csak kártékonyan kínlódva pusztít, hogy utána dacból minden még szebb legyen, mint valaha volt.