Az érdektelenség és gyűlölet

Az érdektelenség sokkal nagyobb ostorként vág a bőrödbe, mint bármilyen gyűlölet. Gyűlölni annyit jelent, hogy akár szerethetnének is és valójában szeretnek is... az érdektelenség olyan, mint az orgyilkos, mint a Kennedy gyilkosság, mindig foglalkoztat mindenkit, de sosem derül fény a teljes igazságra. Ha gyűlölsz, vigyázz, mert egyben szeretsz is, azt az odaadó hűséges szerelemhez lehet csak hasonlítani.
A érdektelen ember, vagy irigy, vagy csak szimplán tudatlanságban akar maradni, ez a jobbik eset.  Amikor az érdektelenség attól jön, akitől igazán várod az érdeklődést, az felér egy kivégző osztaggal. Csak az igazán egoista ember könyörgi ki az elismerést, hogy fürdőzzék az ingyenes dicséretben, amely csak félig igaz, hiszen a kényszerből kikért vélemény mindig százszor pontatlanabb, magasztalóbb, mint a spontán. Ne legyél biztos a felkért kritikusokban, csupán csak nem akarnak megbántani, és belerángathatnak egy óriás érdektelenségi hullámba anélkül, hogy azt sejtenéd.
A szeretetből lehet gyűlölet, és újra szeretet, mint a nyári vihar meleg esője, mely átcsap villámokkal dörgedező természeti háborúba, majd újra fényes nap ragyog utána. A gyűlöletből senkit nem rángathatsz vissza a szeretetbe, többnyire nem is tudsz róla, ha mégis, akkor az olyan, mint biztosítókötél nélkül megmászni a Himaláját. Sosem lehetsz biztonságban.
Az elmúló szerelemből sosem lesz baráti szeretet, inkább védekező érdektelenség marad utána, jobb esetben gyűlölet.
A gyűlölet az nem büntetés, az érdektelenség viszont az. Nagy, minden világot átölelő szeretet vonzza a gyűlölködőket, mindig lesz, aki azt hiszi, azzal büntet, hogy gyűlöl és nem tudja, hogy ezzel csak magát bünteti. Ezzel átvállalja a szenvedést, és a gyűlölet tárgya, a másik fél, ebből mit sem érez.
Az emberek kicsi része tud csak tudatosan érdektelenséggel büntetni és ők azok, aki igazán hűségesek tudnak lenni minden másban.

A lélek jövője

A felhők olyanok mint az emberek lelke. Ezer formában jönnek-mennek, ahogy az uralkodó szél akarja. Néha bomlanak, máskor összeállnak, mint a hírességek, akik egymástól gyűjtik a tudást. Mikor gyermekek vagyunk olyan, mint egy bárányfelhő, játékos, fodros, kicsi pajkos, habos. Ha növekszik az ember a lelke is gyarapodik, ahogy a felhő is magába szívja az életadó nedveket. Vannak, akik óriás viharfelhőkké válnak, mások szétterjedt esőfelhőként a magukba gyűjtött tudás esőt szórják a világba.
A viharos lelkek felborzolják a kedélyeket és csapkodva az égből szeretnének tekintélyt parancsolni, de elcsendesülnek és a végső életciklusban már csak egy mogorva, fényt fogó, nagy tömbökként kavarogva lassan szerte oszolnak.
A szerelmes lelkek olyanok akár a felhők, kavarognak játékosan szemet gyönyörködtetők, Csókot lehelnek az egükre, s várják a nagy Őt. A morcos lelkek akár az esőfelhők, morognak, néha csapkodnak is, de az életadó eső nem marad el, és csak adnak-adnak mindenkinek, szerelmet, szeretetet, boldogságot, lélekétket a végtelen nagy semmiből merítve.
Talán a holt lelkek lehetnek ott fenn? Körforgásban megújulva egyesülnek az újabb lelkekkel, és a kapcsolatok ütköznek, vagy ölelkeznek, bennük mutatva, bizonyítva, hogy talán van élet a vértelen jövőnkben is.

Hazugság

Honnan ered a hazugság? Talán már a csillagokból, szép ragyogó gombokat tesznek a tiszta éjszakai égre, miközben már lehet régen kimúltak. Alakzatokat képzel bele az ember több ezer éve, szekér, skorpió, fias-tyúk és a többiek. Talán hazudnak nekünk ezek a képek? Jóleső hazugságok, a remény zászlajai, csak felnézünk az tiszta nyári égre és az állandóságot látjuk, nem kérdezzük ott van-e vagy csak a fény játszik velünk. A hazugságok befonják életünket, apró füllentéseket ejtenek a gyermekek, ha eltörik egy üvegpohár. -Nem én voltam!! - kiáltanak fel, szinte azonnal.
Talán a szívből szeretni is hazugság, hiszen a szív nem tud szeretni, csak az ész, mégis azt hazudjuk, hogy szívből szeretünk. Vajon akkor az ész csap be minket? Csak szeretnénk többé tenni azt a gondolatot, hogy van szerelem. Többé teszi a szív azt, hiszen az agy sem él szív nélkül, és a szív hiába ver, ha az agy nem ad rá parancsot. Parancsra szeretünk, ahogy agyunk dönti el mit tegyen a szív, verjen, vagy ne verjen, szeressen vagy sem.
Aztán eljön a nap, hogy fáj a szív. A parancsot megtagadó szív tud csak fájni. Fáj mert az agy még szeret, de  bünteti a szívet, amely vagy hevesebben ver, vagy akár le is áll.
De ha eljön az idő a szív megtagadja a parancsot, és többé már nem ver, akkor az agy hiába parancsol, még egy ideig tudja, hogy itt a vége a test királyságának, többet nem parancsolhat se szívnek, se testnek, és a világnak is hazudhat egy elmúlt életet.

Úgy tudunk szeretni

Úgy tudunk szeretni, mint pék a műszak végét, s tudunk utálni, ha belekötnek szavainkba. Korcs világra is süt a Nap, de ritka az elégedett szem, amely belenézve teszi rá a dogma-hályogokat. Kerül a fény, ha árnyékra találsz, csak a szele perzsel mindenkit halálra.

Szó akad, szem figyel, s a fülünk szelektív szabása, már másnapos mutáns. Arcpirítók lepnek meg, és hosszú sorokban tartanak fel az ég felé vezető úton. Töretlen kedvünk csuklik is olykor, nem halunk bele, ha bárki is hajbókol. Regényünk az élet, de van ki novellának éri meg. Az élet könyvei között senyved, mert senki nem veszi. Bátor butaságunk bomlik a korunkkal kelve küzdelemre. A vég sosem váratlan, nekünk csak egy álom, melynek sosincs vége. 

A terem zsúfoltsága fullasztó, míg a mennybe jutsz, sok a kérdés, de nem vár senki választ, az élet nem hal meg, csak megsirattatja a maradókat.

Akkor mutass kéretlenül jelent, amikor nincs jövőkép, csak a sorok szapora születése. Kérdezz, kutass, érd el álmaidat, akkor is maradsz egy örök álló képe a világ mindig üresen kongó könyvtárának.

Szüless, szeress, a szüntelenül száradó, szűk szobák hatalmában.

A hatodik lépcső te magad vagy...

Az első lépcsőre azért lépünk, mert kiváncsiak vagyunk és hajt a lelkesedésünk, mint a gőzgépet a szén. Az első ismeretlenbe kissé vonakodva lépünk, és ahogyan ott vagyunk, már olyan, mintha sose lett volna ismeretlen. A varázslat elmúlik, de az izgalom megmarad: vajon mi vár a második lépcsőn?

A második lépcső a tudásunk, mint ahogy a gyermek a beszédtanulást, utánozzuk az előttünk járókat, és még nem merünk változtatni, ahogy a gyermek is beszédhibával kezdi, mi is így járhatunk, hiszen nem biztos, hogy a jót másoljuk. A tanulás a kulcs, mindig készeknek kell lennünk tanulni, és étvágyunkat folyamatosan csillapítani a tudás néha keserű almájával is.

A harmadik lépcsőn vár a tapasztalat, ami keményen lekever néhány pofont, és ha nem vigyázol, visszataszít az alsóbb lépcsőkre. A tapasztalat sokkal keményebb, ha kimarad a második lépcső, a tudást megszerezni csak a tapasztalattal, az olyan, mint sajtból tejet csinálni.

A negyedik lépcső a tisztelet lépcsője, itt szerezhetjük meg azt az aranyérmét, amely a jövőnket alapozza meg. Bölcsen kell fogadnunk a kritikákat, alázatosnak kell lennünk, és nem szabad lenéznünk az első lépcsőn állókra. Nélkülük nem ér semmit a tisztelet, hiába szerzel névtelen kitüntetéseket, ha az alsóbb lépcsőn állók nem tisztelnek.

Az ötödik lépcső a tanítás. Nem taníthatsz, ha kihagyod az előző négy lépcsőt. Az ötödik lépcsőről már nagyot eshetsz, ha nem figyelsz. Figyelj a többiekre, és használd a négy lépcsőn töltött időt mindig a fejedben.

A hatodik lépcső te magad vagy, és nélküled nem lesz senki a hetedik lépcső!

Ne felejtsd el soha, hogy honnan jöttél!

Az örökmozgó boldogság

Adni az ég, s kapni a föld. Adni a boldogság, kapni az öröm.

Amikor adunk, csak azért tesszük, mert át tudjuk érezni, milyen amikor kapunk, ahogy a föld is felvirul, ha kap egy hűs esőt, az éltető erőt. A föld szinte azonnal virulni kezd, akár a menyecske a nászéjszaka után. Az a csoda szinte örökre szól, és friss mint a kút vize, amelyből minél többet veszünk, annál tisztább és frissebb lesz. A kút is ad, de azért hogy frissessége megmaradjon, csak szolgál és nekünk kell a vizet felhozni. Amikor kapunk, azt is újra elősegítjük, mert az örömünk boldoggá teszi az adó felet. Amikor adunk, ez nem mindig jelent tárgyat, lehet az egy szép szó, egy tekintet, és máris felragyoghat az öröm, mely tovább élteti azt aki ad, és még többet szeretne adni.

Egy szerelmes éjszakán a szerepek felcserélődhetnek, aki ad, az örömet szerez, aki kap, az a boldogságot választja. Csak akkor jó ez a kölcsönösség, ha néha fordul a szerep. A természet alapeleme az, hogy tud adni, és ha sokáig nem kap vissza, akkor elfogyhat az energia, amelyet a boldogság táplálására használ.

Két pólus tartja fent azt a perpetuum-mobilét, amely valóban örök-mozgást eredményez, amíg egyik oldal nem fog kevesebbet tenni a másikért, ez fenntartható marad.

Sose felejtsünk el adni valakinek annyi örömet, amennyit kapunk, legyen az bárki, egyébként szétesik ez az elképesztő örökmozgó.

Talán egyszer

Véres verítékkel font kötél a kordon, mely elválaszt jót és rosszat, fehéret és feketét. Az életünk mintha kötéltánc lenne, egyensúlyoz rajta és benne, hogy ne legyen egyenlő az esély, a határokat tologatja ezernyi veszély.

Ezer kín és bánat töri meg a gyermeki utat, hol megtanítanak vakon egyensúlyozni a határokon. Mi jó és mi nem, ez vésődik a  kis fejekben. Vajon minden jó az ismert fehérben van, vagy az ismeretlen feketében? Néha, ha lazul a kötél, himbálódznak ködös eszmék, forradalom, lázadás, anarchia, káosz. Mind közösen hoz el egy születendő, jobb, használhatóbb világot. Akkor hát a feketébe kell merülnünk, hogy változzon a világ? Hol hát a jobb, ki mondja meg? Csurgatott jelenünkben hozzák a külső szabályokat, az érdekvilág szüntelen fokozza a gátlástalan gátakat.

A kötél vége a végtelenbe mutat, talán sose halunk meg, csak a szabályok utasítanak? Ez a földi lét korlátja, meg kell halni, mert a körforgás is ezt kívánja. Majd újak jönnek, felkelnek és kritizálnak, talán egyszer mi leszünk a rosszak, mi most látszólag jó ennek a cudar világnak.

Talán egyszer kiföldelnek, vizsgálnak és fejet is törnek, miért volt jó ez a világ, ahol mindent ellenünkre hozott az ezernyi érdek-szabály.

Így élnénk mi boldogan

A szemek nélküli világban a fény csak haszontalan hulladék. 
Talán csápjaink is lennének, de az ujjainkkal sem beszélnénk. A lélek tükre lenne az auránk és világítana egyenesen a szívünkbe. 
A beszédhez száj sem lenne, hiszen ki látná mit mondunk vele, csak csövön jönne a mondandó, mint virtuális optikán, harsogna messze, csak annak, akinek értenie kell. 
Hát akkor fül sem kell, hiszen minden direkte, mint egy telefonközpont, a csatolás lenne kötve egyenesen a lélekbe. Ha nincs se szem, se száj, se fül, akkor láb sem kell, hisz nincs kinek a szeméért menjünk a világba, nincs kinek a szavára hallgatnánk, és nem is kell meghallanunk, mi nem tartozik ránk. 
A turizmus sem létezne, hisz ki lenne kíváncsi a piramisokra, ha úgysem látjuk meg soha. A kezünk is haszontalan, mert minek mutatnánk az utat, ha senki nem lát, és nem hallgat. 
Csak egy test, egy torzó marad, amely akkor is boldogul, ha sehova sem halad. Így élnénk mi boldogan, s dörgölődznénk a planktonokkal.

Csillagszeretet

Ha minden ember csillag lenne, akkor a költő köztük az üstökös. Fényük messzi csillagként látszik, mint mákszemnyi csírázó bab. Orgonavirág illatú szende, kit meztelenül lát a többi csillag. Pucérsága pőre, talán kicsit zavart, pedig soraival a világ jobbul, az is, amit nem akart. A legnagyobb üstökösök nem köztünk járnak, fényük régen indult, de most már vakítanak. 

Ha a költő az üstökös, virágéletet ad, de fénnyel lopja meg a csillagokat, mert egyenlők ők az egyenlők között, akkor is, ha mondandójuk ma még fényen-halaszt. Minden fényt testébe, lelkébe gyűjt, s ha nem is szerény, akkor is fénye gyújt minden lelket s a kihűlt csillagokat.

Mert a csillagszeretet ad vissza éltető fény-ételt a csillagoknak.

Minden ugyanaz

Minden ugyanaz. Amikor a láp bűzökkel veti ki magából az elégedetlenséget, mintha kiabálna. Pedig csak a hasznosítás indult meg. Amikor a pengével vágott seb kiveti magából a nedvet, vörösen dagadva, hiába látszik vészesnek, ez csak a gyógyulás folyamata. Így gyógyulhat az emberiség is, pedig nagy a veszteség, még nem tudni elvérzik-e, vagy csak kiveti magából a rosszat és felépül.

Ahogy a táj is, a seb is rendbe jön, úgy van remény mindenhol, hogyha az ellenanyagok hathatós munkát végeznek.

Minden ugyanaz. A vihar előtt csendesül a táj, s nem pisszen egyetlen madár se. Megáll a levegő és szinte mozdulatlanul is mozog a tér veled, ahogy haladsz. Az ágakat, leveleket úgy préseli levegőbe a mozdulatlanság réme, ahogy a kövületeken látszik, a természetrajzi múzeumban.

A vihar-előtt még él a szorongó remény, talán elvonul szárnyaszegetten, vagy beborítja napfényre termett egét. Talán csak kocsis módjára köpköd néhányat, de lehet, viszi a családot, a csűrt és a házat. 

Vihar előtt mindenki egyforma és a vihar után minden ugyanaz.

A víz, víz marad, a hegyek éppen nem omlanak, a fák gyógyulnak, panasz sem szaporodik. Csak ember emlékszik, és siratja gyermekeit, kedvenc képeit, vázáit, házait és kéményeit. Csak ő emlékszik sokáig, milyen volt és milyenné lett.

Egyedül az ember öregszik. Nem a teste, hanem a lélek emléke öregbíti. Megtöri a legvadabb fiatal lázadót is.

Minden túléli a vihart és a bűnöket, csak az emberiség haldoklik.

A négy uralkodó

A Nyár

Alapjában a jóindulat vezér, néha ugyan belepöffeszkedik a tavaszba, de ezt még senki nem bánta, csak egy-két növénynek a halála szárad lobogó lelkén. Az évszakok közül az egyetlen, aki gazdaságosan pozitív mérleggel tölti elnökségét a kapott időszakban. Erre büszke, és hallani sem akar az esős tavasz jótékony hatásáról, a dicsőség egyedül az övé. Boldogan melengeti a fennhatósága alá tartozó fákat, bokrokat, különösen a gyümölcsfákra büszke, és természetesen az emberek a rabszolgái, akik mindent megtesznek az óhajának, hogy minél bőségesebb termés legyen. Már csak az ősszel van versenyben, aki elorozta tőle a rengeteg gyümölcs, szőlő és magtermések érlelését, amelyért annyit tesz. Ezért meg is tesz lehetőleg mindent, és már régen bevezette ősz közepére az indián nyár és a vénasszonyok nyara időszakokat is. Ezzel még nagyobb dicsőséget szerezve saját uralkodásának. Persze, néha érik őt is kellemetlen lázadó támadások, amikor nyár közepén az Ősz hatalomra törve nagy háborúkat vív, és viharos esős napokat hoz. Ilyenkor is csak időlegesen veszi át a hatalmat az Ősz, hiszen mindig a büszke Nyár kerekedik fölül.


Az Ősz

Mikor beköltözik, kissé morcos, de színes egyéniség. Mindent gyűlöl, ami a nyárra emlékezteti, ezért a leveleket is egy-kettőre átszínezi. Új mintákat és leveleket tesz minden helyre, amivel még a nyárra lehetne emlékezni. Utálja a zöldet. Kicsit csélcsap, mert szereti a mulatságokat, bálokat. Sokszor kirúg a hámból, nem törődik a biztonsággal, ezért a nyár sokszor újra átveszi a hatalmat. Azonban ez is a kedvére játszik, hiszen sokat nem ér el a nyár, csak megnagyobbítja az ősz erejét, és még tovább tud ellenállni a tél támadásának.


A Tél

A zord, hűvös, cudar napokat hozó vénember. Gyilkos szándéka megtörni a meleget, és csak a jéggel korbácsolni a természetet. Diktátorként hideggel, faggyal büntet minden melegre hajló próbálkozást. Azzal sem tőrődik, ha mindent tönkretesz. Egyre keményedő ítéleteivel próbára teszi az embereket is, és sokszor uralja nemcsak az Ősz végét, de a Tavaszból is lecsíp még jópár napot. A vizet nem szereti és a föld alá sem merészkedik, több esze van. A föld még jócskán őrzi a Nyár meleg leheletét, amikor ő már gyilkos kínokat oszt a tavakra, folyókra is, akkor is, ha ezzel nehezebb a dolga. Aztán ő is elbukik, mert a Tavasz beköszönte előtt már a növények is megelégelik a diktátort, még a jég alól is kibújnak egyes forradalmár virágok. Majd elfogy ereje, a felhőket sem tudja már a nap előtt tartani, elbukik.


A Tavasz

A legtöbb dolga neki van az összes uralkodó közül, erre a legkevesebb időt kapja. Nem haragszik ő sem a Télre, sem a Nyárra, csak teszi a dolgát. Első dolga az embereket nyugtatni, sok rajongót szerez ezzel. Előkészíti a földet, a növényeket és a fákat is, hogy újra leveleket hozzanak. Forradalmakat szít, szerelmeseket ad egymásnak. Meleg széllel fogyasztja el a tél utolsó nyomait. Néha, ha gyengélkedik, akkor a tél még visszatér kicsit, de amint jobban lesz, máris kisujjával pöcköli szerteszét hideg próbálkozásait. Csak adakozik-adakozik, nem vár hasznot. Bölcsen, rokonként tekint a Nyárra, akinek a keze alá dolgozik, még az sem veszi kedvét, hogy az szemtelenül és nagyképűen minden hasznot magának tulajdonít.


A Konklúzió

Választás ide vagy oda, hiába érzed úgy, hogy a te választásod a legjobb, mindig lesz, aki azt kedveli, ami másnak a pusztulást jelenti. Ahhoz, hogy ünnepeld a számodra új, szép világot, szép napokat - akár a Nyár, Ősz, Tél vagy Tavasz híve vagy -, csak túl kell élned azt, ami számodra kellemetlen.

Csókok áradása

Gúnárok kelepelésére riad a pásztor, aki csókkal teli szájjal született újjá. Ő a szeretet szavaiban őrzi ékszerét. Néma léptekkel döccen a távoli fények sodrásában. Jövőbe lát, és nem csüggedő viszonya bátortalan a vidék lógó levegőjében. Csökken a birtokvágy, csökken a szerelem, csökkenő csiklandós csókjait őrzi batyujában. Bámészkodók esnek kívül a látókörén, talán vak a bárgyú kérdések ostorától.
Egy lépés, két lépés, beljebb esik a cél maghatározhatatlan szalagjához.
Aztán a fáradtság botlik a lába elé, s elszórja különös kincseit a zsákjából. Csörgedezve csöpp folyamból terebélyesedik ki a csókok áradása. Elmossa a régmúlt kihűlt szerelmek lusta lelkét. Fullasztó szerelem árad szerteszét, és gyilkos áradása végez előbb a fanyar önimádók sorával, majd a plátói-szerelmek olvadnak a folyamba, azok tovább duzzasszák a csókokkal teli utakat. Házak esnek térdre, másokat megmentve emel az egekbe. Sok az áldozat, és még több az újra szeretni akaró kétségbeesett pára.
Már késő! Mindent visz a fullasztó szerelem-folyam, szomjat oltó csókok állnak minden sarkon, és édes mázzal kenik a savanyú lelkeket, és száradás után csak totemként mutatnak utat az égbe. Halálos szerelem, ez az igazi halálos szerelem, amely nem enged el, csak fojtogat és nem tűri az ellentmondást.
Az marad talpon, akiknek egyensúlyban marad a kívánt, kapott és adott, adni akaró szeretet.
Milyen katasztrófa késztet így hullani szét egy házat, várost, országot, földet! A mentés hiábavaló, az igaz szerelem győzheti le, és mentheti meg az érdektelen lelki javakon épülő érzelmeket.
Elfolynak végül a hamiskártyások, az önző érdekszerelmek, és minél többen vannak, annál nagyobb a veszedelem. Nagy a kár, korcsosodnak a megszokott kapcsolatok, mások kapaszkodót találnak, úsznak és nyelnek a varázsforrásból.
Szeress, hogy megmenekülj! Minden nap szeress, mert a fullasztó csókok árja ami elviszi a lelkedet. Bocsáss meg, ne bántsd hiábavaló könyörgéseddel a végtelenbe vágyókat.

Szeretni mindenekfelett, ez nem csak női munka!

Életszagú Édesanyaföld

Már huszonkilenc, kicsit több. Várom, hogy a számok visszafelé jönnek, de nem akarnak. Szelíd repkényként mászik a korom fel életem tűzfalán, és mállasztja azt, mit érek. Sorsomra telepedik az elvárások hada, üzenni nem tudok, talán eljut hozzád is a segélykiáltásom majd a harmincadikra.

Nem jönnek a vének, és nem jönnek a sikerszagú papok, hogy imát tegyenek érted, csak te küzdheted fel magad a toronyba, és testeddel kongathatod meg majd a harangot. Szólhat immár a harang, milyen könnyű is ez, és a koppanások ismerősek, mint mikor apád koporsóját szegezték be.

A csönd sötét színe telepszik testünkre. Készülj az utazásra, a lélekrakéta hangtalanul repít a szebb sötétség felé. Most bársonyt kap a jövőd, papucsot húz rád hangtalan tetteid varázsa. Csókkal halmoz el a levegőt kiszorító omlós édeskés életszagú Édesanyaföld.

A bűn csendje

A idő egyirányú alagút, melyben csorog sáros kabátos, bakterhátú zűrös mocsok. A felszínen kapaszkodók a múlt tutaján rettegnek a jövőt ábrázoló fehér ponttól. Fent mázolt csillagok, mint valami trapézon hintázó égő bogarak, néha alámerülnek, gondolkodnak. A nap is csak egy égő, sárga, festékesbödön, azt imádva jóllakik a szem, csak néha rútul rőzsetűzzel üzen, s testeket hamvasztva, kacagva tűnik el.

Csapdában a lét, a mocsok s a tűz között. Morzsányi jótétek is hegyeknek tűnnek, mikor éhkopp oktatja lelkünket. Szőrös vadak mutatják a példát, hogy ne oszoljon a lét, mint a rozsdás korlát. Szétfolyó természet hazudik édes felhőtlen álmot, egyetlen célja, az álnok létének tűrhetetlenbe vágtató, burjánzó széptevése.

Ne hazudj, ne kárhozz, a büntetésed adja az életre törő vak idő-apó, az ám a valami, aki jóságos képe mögött egy álnok falóban megbujt római. A föld veti ki magából ami élénk és érdekes, de azt is, mely méreg és félelmetes. Élj ebben a sikert-hozó bölcs izgató életben. Sose várd a holnapot, ne sirasd, ami elmúlt, s nem nyögheted, mi elmaradt.

Mert a csend, a bűn csendje, a tehetetlenség hangja végez, minden cselekedeteddel.

Rád süt a nap

Megint az est az úr, és kitárja kapuját a szerelem örökérvényű bátorsága. Te akarsz lenni a minden, ki csak zord szavakkal fullasztod a tényeket. Káposztalevél a gondolat, mely bomlik a pikkelyes idők szavára. Lépteid koptatnak ismeretlen kalandokat, és újra járni tanul az ölelésekre edzett mondat. Kopasz égen süt a hidegség levese, ahogy az éhező szeretet érlel tömény szesszé illúziókat. Tanulj repülni angyal, és szárnyaid ne csak mutogasd, mint az ördög a haszontalan szarvakat. Megint egy új nap, és te újra, s megint új vagy. Bolondít a kusza képek kotró orvosa. Csak tolni kell a szeretet szekerét, s halál, ha már kötelesség.

Új csipkék csüngenek a felnőtt függő felelősség ablakán. A szenvedés bomlasztja a falakat, amely időtlen időkre készült képek szögeit lazítja, s lehullanak. Lábad alatt a múlt sara simára taposva. Tetőd a nevelés, gerendák az akarat, cserepeidet galambok lepik el. A barátokat büntető bestia emésztőgödre sose légy. Minden tárgy egy emlék, haszontalan csitri cserepek törötten is a múlt és az élet. Söprögetve szívhatod magadba a rend szúrós porát. A fiók nélküli sublótban vannak, a soha meg nem jelent jellemeid.

Rád süt a szerencse, és oldódik a tett, amit mások elítélhetnek, az vagy te, az angyali kezek érinthetetlen kedvence.

A felhők felett sosem esik az eső.