Minden ugyanaz. Amikor a láp bűzökkel veti ki magából az elégedetlenséget, mintha kiabálna. Pedig csak a hasznosítás indult meg. Amikor a pengével vágott seb kiveti magából a nedvet, vörösen dagadva, hiába látszik vészesnek, ez csak a gyógyulás folyamata. Így gyógyulhat az emberiség is, pedig nagy a veszteség, még nem tudni elvérzik-e, vagy csak kiveti magából a rosszat és felépül.
Ahogy a táj is, a seb is rendbe jön, úgy van remény mindenhol, hogyha az ellenanyagok hathatós munkát végeznek.
Minden ugyanaz. A vihar előtt csendesül a táj, s nem pisszen egyetlen madár se. Megáll a levegő és szinte mozdulatlanul is mozog a tér veled, ahogy haladsz. Az ágakat, leveleket úgy préseli levegőbe a mozdulatlanság réme, ahogy a kövületeken látszik, a természetrajzi múzeumban.
A vihar-előtt még él a szorongó remény, talán elvonul szárnyaszegetten, vagy beborítja napfényre termett egét. Talán csak kocsis módjára köpköd néhányat, de lehet, viszi a családot, a csűrt és a házat.
Vihar előtt mindenki egyforma és a vihar után minden ugyanaz.
A víz, víz marad, a hegyek éppen nem omlanak, a fák gyógyulnak, panasz sem szaporodik. Csak ember emlékszik, és siratja gyermekeit, kedvenc képeit, vázáit, házait és kéményeit. Csak ő emlékszik sokáig, milyen volt és milyenné lett.
Egyedül az ember öregszik. Nem a teste, hanem a lélek emléke öregbíti. Megtöri a legvadabb fiatal lázadót is.
Minden túléli a vihart és a bűnöket, csak az emberiség haldoklik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése