Úgy tudunk szeretni, mint pék a műszak végét, s tudunk utálni, ha belekötnek szavainkba. Korcs világra is süt a Nap, de ritka az elégedett szem, amely belenézve teszi rá a dogma-hályogokat. Kerül a fény, ha árnyékra találsz, csak a szele perzsel mindenkit halálra.
Szó akad, szem figyel, s a fülünk szelektív szabása, már másnapos mutáns. Arcpirítók lepnek meg, és hosszú sorokban tartanak fel az ég felé vezető úton. Töretlen kedvünk csuklik is olykor, nem halunk bele, ha bárki is hajbókol. Regényünk az élet, de van ki novellának éri meg. Az élet könyvei között senyved, mert senki nem veszi. Bátor butaságunk bomlik a korunkkal kelve küzdelemre. A vég sosem váratlan, nekünk csak egy álom, melynek sosincs vége.
A terem zsúfoltsága fullasztó, míg a mennybe jutsz, sok a kérdés, de nem vár senki választ, az élet nem hal meg, csak megsirattatja a maradókat.
Akkor mutass kéretlenül jelent, amikor nincs jövőkép, csak a sorok szapora születése. Kérdezz, kutass, érd el álmaidat, akkor is maradsz egy örök álló képe a világ mindig üresen kongó könyvtárának.
Szüless, szeress, a szüntelenül száradó, szűk szobák hatalmában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése