Nevesített alkotás

A festő képein a színek harmada takarásban van, de ott van. A betű egy szín, és a szó lehet egy vonal, vagy egy mosoly, vagy csak hegyoldal.
  A mondat már a vázlat, és mondatok sora lehet öröm vagy bánat. A bekezdés nem egy új kép, csak egy új szeglete a képnek, a történet egésze nem látszik talán, de a színek lehetnek szépek. A színfalak mögött egy furcsa sejtelem, a képen csak egy függöny, vagy egy ajtó, a látszat marad függőn, mely mögött homályos az is, mi jó. A vers  is egy csoda, érint a ritmus, akkor is, ha szomorúvá tesz a hatalma.
  Csak festeni kell egy képet, a kép nemcsak egyetlen élet, hanem érző lelkek sora, akik sosem voltak talán, de lehetnének vígan, de árnyékot vet rájuk a magány. Hát dolgozik a festő, a költő és a regényíró, képből sosem fogynak ki, mégis marad képben a tér, de sosem sok a felesleges remény. Kész a mű, elfogyott a vászon, a mondandó akkor jó, ha átüt dohos szobákon.
  A bohócon is ott a könnycsepp, mégsem sír, mert a neve boldog. Szóval tart az erény és csodál, ami kemény az soha sem világos, ami a fényben henyél az a szó, az a kemény.
  A szivárvány egy csoda, az égre festett vers vagy a lélekhíd otthona, de annak is csak mese, hisz nincsen kincs és nincs kobold, aki mesélne nekünk arról a világról.
  A mesék szikráznak ilyen széles szivárványokat, mégsem hihetetlen a csoda, még élhet a gonosz mostoha, a királylány is a toronyszobába zárva, de nem a mesélő volt az, ki bezárta.
  Csurran a betűk sora, alakul a kép, a végére halál vagy szeretés, mind egy-egy reszketés, melyet a reszkető kezű művész elméje biggyesztett oda, a forrón kovácsolt, de már kihűlt szeggel keretre feszített vászonra.
  A műre mégsem a kovács vagy a szövőnő neve lesz írva, akkor sem, ha nélküle nem születne se kép, se vers, se novella.