A szőnyeg

A szőnyeg mit sem sejt. Amikor tapossa idegen láb, csak szolga, mint akinek ez a dolga, de mit gondol?
  Talán a mocskot kedvelve szívja magába a talpakról a sarat, és egyéb nyavalyát. A cipők boldogan törleszkednek hozzá, és cserbenhagyóként odébb állnak, mint felfedező vitorlás a széliránynak. Cérnaszálaik egyéniségek, a sors fűzte egymásba őket, talán boldogok is. A kényszerházasságból kiindulva nem lehetnek boldogok, csak ölelkeznek, mert ezt kapták, ezt a programot. Feketék, fehérek színes posztószálak. Egyneműek, ezért szerelemről szó sem lehet. A nászéjszakák bora is elfogyott.
  Egy közösség, vagy egy cég, talán alapítványba tömörült fonás, melyben a kényszer erőssé teszi a formát. Az, hogy szép csak szubjektív, talán nem is mintás, csak egy szürke flótás, akire a sorban állás nyomja rá a mintát. Semmi sem örök, a szépség is veszendő, de aki birtokol annak minden folt egy komoly trauma, de megszokva, már csak egy fura alakzatú emlék, s talán sztori. Mesél a volt és a van, ha nincs mit, akkor marad úgy ahogy van. Koptatlan, emléktelen darab vacak anyag. Intézetlen ügyek és üres irodák, terek, térérzékeny hűs helyiségek. Lezáratlan meg sem történt ügyek.
Ezek vagyunk mi: a szőnyeg, - kit nem koptat a gond, a megoldás, a tervek és élmények?