Talán a mocskot kedvelve szívja magába a talpakról a sarat, és egyéb nyavalyát. A cipők boldogan törleszkednek hozzá, és cserbenhagyóként odébb állnak, mint felfedező vitorlás a széliránynak. Cérnaszálaik egyéniségek, a sors fűzte egymásba őket, talán boldogok is. A kényszerházasságból kiindulva nem lehetnek boldogok, csak ölelkeznek, mert ezt kapták, ezt a programot. Feketék, fehérek színes posztószálak. Egyneműek, ezért szerelemről szó sem lehet. A nászéjszakák bora is elfogyott.
Egy közösség, vagy egy cég, talán alapítványba tömörült fonás, melyben a kényszer erőssé teszi a formát. Az, hogy szép csak szubjektív, talán nem is mintás, csak egy szürke flótás, akire a sorban állás nyomja rá a mintát. Semmi sem örök, a szépség is veszendő, de aki birtokol annak minden folt egy komoly trauma, de megszokva, már csak egy fura alakzatú emlék, s talán sztori. Mesél a volt és a van, ha nincs mit, akkor marad úgy ahogy van. Koptatlan, emléktelen darab vacak anyag. Intézetlen ügyek és üres irodák, terek, térérzékeny hűs helyiségek. Lezáratlan meg sem történt ügyek.
Ezek vagyunk mi: a szőnyeg, - kit nem koptat a gond, a megoldás, a tervek és élmények?
Dal:
A szőnyeg mit sem sejt, némán fekszik a padlón,
Idegen láb tapossa, csak szolga a sorson.
Ez a dolga, a program, mit ráírtak a szálak,
De mit rejt a mélye, mi él még a vágyak?
Talán kedveli a mocskot, a talpakról a sarat,
Mint titkos nyavalya-gyűjtő, aki magába szívhat
Minden árnyékot, emléket, mi rátapad lentről,
A kényszer szorítása, mi erőt vesz rendszerből.
Feketék, fehérek, színes posztószálak,
Kényszerházasságban élnek, összefűzve állnak.
Egynemű szövet, szerelemről szó sincs már,
Csak a forma a lényeg, mit az élet rájuk szán.
A nászéjszakák bora rég elfogyott,
A közös sors alatt egyetlen fonó maradt.
A szőnyeg némán tudja, amit a talp nem érez,
A cérnák egyénisége, a mintának is része.
A cipőink boldogan törleszkednek hozzá,
Egy pillanatnyi ölelés, aztán odébb állnak.
Cserbenhagyó vitorlás a széliránynak adva,
A nyom, mit hagynak, egy fura alakú emlék.
Egy cég vagy alapítvány, szálakba hazudott lét,
Sorban-állás nyomja rá a szürke posztóra a mintát, nézd!
Semmi sem örök, a szépség is veszendő,
De a folt rajta traumaként él, komoly jövendő.
Feketék, fehérek, színes posztószálak,
Kényszerházasságban élnek, összefűzve állnak.
Egynemű szövet, szerelemről szó sincs már,
Csak a forma a lényeg, mit az élet rájuk szán.
A nászéjszakák bora rég elfogyott,
A közös sors alatt egyetlen fonó maradt.
A szőnyeg némán tudja, amit a talp nem érez,
A cérnák egyénisége, a mintának is része.
Intézetlen ügyek, üres irodák, tér-érzékeny hűs helyek.
Lezáratlan, meg sem történt percek, csak létezés hegyek.
Ha nincs mit mesélni, marad koptatlan, emléktelen darab,
Egy vacak anyag, amit nem old a gond, sem a megoldásban a rab.
Mi vagyunk a szőnyeg – kit nem koptat ármány, élmény, vagy vád?
Egy közösség, hol a kényszer erőssé tesz minden formát.
Feketék, fehérek, színes posztószálak,
Kényszerházasságban élnek, összefűzve állnak.
Egynemű szövet, szerelemről szó sincs már,
Csak a forma a lényeg, mit az élet rájuk szán.
A nászéjszakák bora rég elfogyott,
A közös sors alatt egyetlen fonó maradt.
A szőnyeg némán tudja, amit a talp nem érez,
A cérnák egyénisége, a mintának is része.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése