A szekér

  A szekér nem halad.
  Ennek több oka is lehet, talán megdöglött a ló, vagy nem is volt ló, a lószerszám és a fémcímke maradt utána. tehát ló volt. Talán el kellene adni a szekeret. Ha eladjuk, akkor lesz, aki lovat kössön elé. De mi van, ha annak sincsen lova? Lehet nem is kell hozzá ló? Minden ló nem döglik meg.
  Adjuk el a szekeret.
  Nézzük meg milyen előnyei vannak, kopott kerék, nyikorgó csapágyak, szakadozott kötelek és szíjak: tehát jól bejáratott szekér. Repedezett padló, szálkás ülés és rozsdás futófelület: tehát egyben van, és keveset használt.
  Ha jön egy vásárló, akkor megemlíthetjük, hogy a szekérrel jár munka is. A munka, hogy a szekéren maradnak az utasok, akik fizetnek. A szekér árából aztán fizethetjük, hogy haladjon a szekér.
  Aztán jönnek akik lemaradtak a szekérről, nagy hanggal ellenzik a szekér eladását, hiszen az értük és miattuk állt meg. A ló is miattuk döglött meg. Ők jogot formálnak arra, hogy ne haladjon ez a szekér, bár szeretnék, ha menne a szekér, ha nekik fizetnének érte. A ló befogva, a szekér indulna, de a zab-pénz elfogy mire hasznot hozna a szekér haladása. A vevő eladja a szekeret többért, mint ahogy vette, és tovább hajt egy hintón.
  A szekér pedig nem halad...

A szőnyeg

A szőnyeg mit sem sejt. Amikor tapossa idegen láb, csak szolga, mint akinek ez a dolga, de mit gondol?
  Talán a mocskot kedvelve szívja magába a talpakról a sarat, és egyéb nyavalyát. A cipők boldogan törleszkednek hozzá, és cserbenhagyóként odébb állnak, mint felfedező vitorlás a széliránynak. Cérnaszálaik egyéniségek, a sors fűzte egymásba őket, talán boldogok is. A kényszerházasságból kiindulva nem lehetnek boldogok, csak ölelkeznek, mert ezt kapták, ezt a programot. Feketék, fehérek színes posztószálak. Egyneműek, ezért szerelemről szó sem lehet. A nászéjszakák bora is elfogyott.
  Egy közösség, vagy egy cég, talán alapítványba tömörült fonás, melyben a kényszer erőssé teszi a formát. Az, hogy szép csak szubjektív, talán nem is mintás, csak egy szürke flótás, akire a sorban állás nyomja rá a mintát. Semmi sem örök, a szépség is veszendő, de aki birtokol annak minden folt egy komoly trauma, de megszokva, már csak egy fura alakzatú emlék, s talán sztori. Mesél a volt és a van, ha nincs mit, akkor marad úgy ahogy van. Koptatlan, emléktelen darab vacak anyag. Intézetlen ügyek és üres irodák, terek, térérzékeny hűs helyiségek. Lezáratlan meg sem történt ügyek.
Ezek vagyunk mi: a szőnyeg, - kit nem koptat a gond, a megoldás, a tervek és élmények?

Dal:

A szőnyeg mit sem sejt, némán fekszik a padlón, 

Idegen láb tapossa, csak szolga a sorson. 

Ez a dolga, a program, mit ráírtak a szálak, 

De mit rejt a mélye, mi él még a vágyak? 

Talán kedveli a mocskot, a talpakról a sarat, 

Mint titkos nyavalya-gyűjtő, aki magába szívhat 

Minden árnyékot, emléket, mi rátapad lentről, 

A kényszer szorítása, mi erőt vesz rendszerből.

Feketék, fehérek, színes posztószálak, 

Kényszerházasságban élnek, összefűzve állnak. 

Egynemű szövet, szerelemről szó sincs már, 

Csak a forma a lényeg, mit az élet rájuk szán. 

A nászéjszakák bora rég elfogyott, 

A közös sors alatt egyetlen fonó maradt. 

A szőnyeg némán tudja, amit a talp nem érez, 

A cérnák egyénisége, a mintának is része.

A cipőink boldogan törleszkednek hozzá, 

Egy pillanatnyi ölelés, aztán odébb állnak. 

Cserbenhagyó vitorlás a széliránynak adva, 

A nyom, mit hagynak, egy fura alakú emlék. 

Egy cég vagy alapítvány, szálakba hazudott lét, 

Sorban-állás nyomja rá a szürke posztóra a mintát, nézd! 

Semmi sem örök, a szépség is veszendő, 

De a folt rajta traumaként él, komoly jövendő.

Feketék, fehérek, színes posztószálak, 

Kényszerházasságban élnek, összefűzve állnak. 

Egynemű szövet, szerelemről szó sincs már, 

Csak a forma a lényeg, mit az élet rájuk szán. 

A nászéjszakák bora rég elfogyott, 

A közös sors alatt egyetlen fonó maradt. 

A szőnyeg némán tudja, amit a talp nem érez, 

A cérnák egyénisége, a mintának is része.

Intézetlen ügyek, üres irodák, tér-érzékeny hűs helyek. 

Lezáratlan, meg sem történt percek, csak létezés hegyek. 

Ha nincs mit mesélni, marad koptatlan, emléktelen darab, 

Egy vacak anyag, amit nem old a gond, sem a megoldásban a rab. 

Mi vagyunk a szőnyeg – kit nem koptat ármány, élmény, vagy vád? 

Egy közösség, hol a kényszer erőssé tesz minden formát.

Feketék, fehérek, színes posztószálak, 

Kényszerházasságban élnek, összefűzve állnak. 

Egynemű szövet, szerelemről szó sincs már, 

Csak a forma a lényeg, mit az élet rájuk szán. 

A nászéjszakák bora rég elfogyott, 

A közös sors alatt egyetlen fonó maradt. 

A szőnyeg némán tudja, amit a talp nem érez, 

A cérnák egyénisége, a mintának is része.